2. fejezet: Az ismerkedés

Mint mondtam: Kendall Schmidt állt előttem teljes életnagyságban. Nem jutottam szóhoz.

-Hahó!! Mondom nem kéne itt ülnöd!! Megfázol!! - mondta.

Még mindig nem bírtam megszólalni.

-Hahó!! Itt vagy?? - mondta kissé idegesen.

-I-i-igen p-p-persze.. - rebegtem és továbbra is olyan ámulattal néztem rá, mint még soha.

-Ennyire fázol? Vagy ez egy betegség? - kérdezte csodálkozva.

-Nem.. Bocsánat, én csak.. - kezdtem a mondatot, de nem tudtam befejezni, mert totál el voltam kábulva az ámulattól.

-Igen? Te csak? - kérdezte, azzal megfogta a kezeimet és fölhúzott. -Hol laksz? Hazavigyelek? Hol a családod?

-N-nekem nincs családom.. Adoptáltak, mikor megszülettem.. Itt lakom a közeli árvaházban.. - válaszoltam kissé szomorúan.

-Ohh, sajnálom.. Én nem tudtam.. Ne haragudj..!!

-Semmi gond, hisz nem tudhattad!!

-Igaz!!

-És.. Te mit keresel itt karácsonykor? Ha jól tudom Kendall Schmidt vagy? Ugye?

-Hát.. Én csak kijöttem kicsit levegőzni!! És igen, jól tudod!! - kuncogta.

-Ahha, értem. Azt hiszem tudnod kell, hogy miért nem bírtam megszólalni az előbb!! Hát tudod.. Én hatalmas rajongód vagyok, nem is hinnéd mekkora!! Imádom a Big Time Rush-t is nagyon!! Annyira hihetetlenül örülök, hogy megismerhettelek személyesen is!!

-Jajj, Istenem!! Ez nagyon édes tőled, nagyon szépen köszönöm mindannyiunk nevében!! - ölelt meg a könnyeit nehezen visszatartva.

MEGÖLELT!! KENDALL SCHMIDT MEGÖLELT!! Hát ott helyben majdnem elájultam!!

-Ne haragudj, hogy sírok, tudom furcsa lehet, hogy így fiú létemre sírok.. - nyögte és azzal elpirult.

-Oh, ugyan! Ne izgasd magad miatta! Már megszoktam! Nálunk az árvaházba még a 16 évesek is szoktak sírni! Mondjuk, ha megcsípem őket egy picit játékból akkor is!! - mondtam vigyorogva.

-Haha! - nevetett. - Szóval akkor.. Visszaviszlek az árvaházba, rendben?

-Hát jó..

Elindultunk. Útközben hirtelen elkapott a sírógörcs. Menthetetlenül sírni kezdtem. Nem hittem el a helyzetem. Először mikor megszülettem a szüleim adoptáltak, ezek után 16 év múlva találkozok azzal a személlyel, akivel minden álmom volt találkozni. Eltakartam az arcomat, hogy Kendall nehogy észrevegye, hogy sírok. De sajnos nem sikerült eléggé takarni.. Észrevette..

-Mi a baj? - kérdezte csodálkozva.

-Semmi, semmi.. - válaszoltam.

-Na ne már! Nekem elmondhatod nyugodtan!

-Hát.. Tudod.. Csak alig hiszem el, hogy a nehéz és fájdalmas életem után, hirtelen találkozok azzal, akivel minden álmom volt találkozni!! - fejeztem be a mondatot sírva és abban a pillanatban Kendall szorosan megölelt.

-Ne sírj! Tudom, hogy milyen rossz neked, de hidd el: én itt vagyok neked és amikor csak akarsz szólsz! - és azzal előhúzott egy tiszta zsebkendőt és fölírta rá a telefonszámát.

Elállt a lélegzetem.

-Ezt tényleg szabad? - kérdeztem csodálkozva.

-Nem, de az nem számít! Ez a mi kis titkunk marad! - kacsintott rám.

-Nagyon köszönöm! Te megváltoztattad az életemet! - mondtam meghatódva.