14. fejezet: Tesók

Sziasztok! :)

Amint láthatjátok kaptam egy oldaltól fejlécet, ami nekem személy szerint irtóra tetszik! :) Nem tudom ti hogy vagytok vele, de kérlek titeket, hogy a kommentbe írjátok le azt is, hogy nektek, hogy tetszik az új külső+fejléc! :) És aki olvassa attól kérem, hogy értékelje vagy kommenteljen vagy mindkettő, mert szeretnék visszajelzéseket kapni, hogy tudjam, hogy hányan olvassátok! :) Előre is köszönöm, jó olvasást! :) Ja, ja igen és még annyit mondanék, hogy mostantól minden pénteken lesz új rész! :) Remélem ez nem jelent senkinek sem gondot! :)

*

Másnap reggel kialvatlanul ébredtem.. Alig tudtam aludni, mert egész éjszaka rémálmok gyötörtek.. Az összes ugyanarról szólt.. A szüleimről.. Hogy elvisznek magukkal..
Fel se öltöztem, csak fogat mostam és megfésültem a hajam, majd elindultam lefele. Lent Kendall kivételével mindenki ott volt. Logan épp a reggelit készítette, Carlos meg James a nappilban játszottak playstation-t.
-Anne! Hát fölkeltél? -köszöntött Logan. -Jó reggelt! Hogy aludtál?
Majd odajött hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Háát.. -ültem le egy székre. -Nem mondhatnám hogy jól..
-Miért?
-Mert rémálmaim voltak, arról, hogy a szüleim elvisznek magukkal.
-Ugyan már, te is tudod, hogy ez nem történhet meg!
-Igen, tudom.. De.. Akkor is félek..
-Jajj! Ne félj, nem lesz semmi baj! -mosolygott rám azzal a hihetetlenül aranyos mosolyával.
-Köszönöm! -mosolyogtam vissza.
Felálltam és elindultam a nappali felé.
-Jó reggelt fiúk! -köszöntem Jamesnek és Carlosnak.
-Jó reggelt Anne! Gyere ide, ülj le közénk! -mosolygott Carlos.
Odamentem és leültem a két fiú közé.
-Miújság? Mit csináltok? Mármint látom, hogy mit csináltok, úgy értem, hogy.. Na jó, bocs, kicsit álmos vagyok.. -vigyorogtam.
-Álmos? -csodálkozott James. -Nem aludtál?
-Nem tudtam..
-Miért? -kérdezte most már Carlos.
-Rémálmok gyötörtek.. De ezt most inkább hagyjuk.. Ha nem baj..
-Nem, dehogyis, naa, gyere ide. -ölelt át Carlos, majd James is. Mikor Carlos megölelt éreztem, hogy mindjárt elsírom magam, azonban ez James vállán következett be. Egy pár percig ott sírtam, James pedig végig szorosan ölelt.
-Ugyan, semmi baj, ne sírj! -suttogta James a fülembe. -Sejtem, hogy miről álmodtál, de nyugodj meg, nem lesz semmi baj!
-J-jó, remélem.. -szipogtam. -Kendall hol van? -jutott eszembe a kérdés.
-Ja, hát.. Elment..
-Hova?
-Hát, a szüleid elhívták egy kávézóba, hátha megtudnak egyezni peren kívül is.
-Hogy mi? -pattantam fel a kanapéról.
-Hát.. Így talán jobb lesz, nem?
-Nem! Mert mivan ha Kendall beleegyezik abba, hogy a szüleimmel menjek? Mert ha már ennyi év után felkutattak, akkor csak nem lehet velük megegyezni..
-Ugyan már! Kendall soha nem hagyná, hogy velük tarts! És mi se! -jött be Logan is a nappaliba. -De abban van valami igazság, hogy nem fogják annyiban hagyni.. De ez persze nem azt jelenti, hogy náluk fogsz lakni!
-Igazad van! Ezt nem hagyhatom! -azzal az ajtó felé vettem az irányt, fölkaptam a kabátom és kirohantam az ajtón.
-ANNE! NEM ÚGY ÉRTETTEM! GYERE VISSZA! -kiabált utánam Logan.
-ANNE! VÁRJ! -kiabálta James is.
-Igen? -fordultam meg.
-A kávézó címe.. Starwalk sétány 3.
-Ó.. Kösz.. -igen, ez egy rendkívül jó ötlet volt.. A cím.. Anélkül hova mehettem volna.
-VIGYÁZZ MAGADRA!! -mondta Carlos, majd Logan is.
Igen, tudom, sokat "szaladgálok", de hát ha egyszer kell.. Akkor nincs más választásom..
Szóval körül-belül egy negyed óra alatt oda értem. A kávézó ajtaja előtt álltam vagy egy percig, majd egy nagy levegőt vettem és bementem. Az épület két emeletes volt, és mivel az elsőn nem találtam meg őket, így hát elindultam felfele. Ott miután körül néztem, hatalmas meglepetés ért. Ott ültek a szüleim, Kendall és.. Sophie.. Meg David..

-Sohpie? David? Ti.. Ti mit kerestek itt? -indultam el feléjük.
-Anne! -lepődött meg David. -Te mit keresel itt? Nem kéne most itt lenned..
Ötük közül csak David bírt megszólalni.. A többiek mind megdöbbentek.. David is, de ő nagy nehezen ki tudott nyögni valamit..
-Mi az hogy nem kéne most itt lennem? Inkább neked meg Sophienak nem kéne itt lennie.. Mi folyik itt? Kendall? Kérlek.. -mondtam szinte már könyörögve.
-Ömm.. Ne tőlem kérdezd, nem az én feladatom elmondani.. Sajnálom, elmondtam volna, csak hát idejöttél.. Szóval most inkább ülj le közénk és szerintem a szüleidet kérdezd..
-Jól van. -ültem le Kendall mellé. -Szóval akkor mi folyik itt?
-Hát.. -kezdte Sophie. -Ezt elég nehéz elmondani, de nem titkolhatjuk örökké.. Anne! Tudom ezt most nehéz lesz megemésztened, de kérlek próbáld meg feldolgozni! Tudom, hogy nehéz lesz, de..
-Csak mond már lécci! Megöl a kíváncsiság! -vágtam közbe.
-Jó, szóval.. David és én neked.. Neked.. A.. Segíts már David..!!
-Ajj Sophie.. Soph és én a tesóid vagyunk! Mi hárman tesók vagyunk! -mondta David.
-Mi..? Te-tesók? Ezt meg hogy érted..??
-Úgy, hogy testvérek vagyunk.. Hogy máshogy érthetném? -mondta David idegesen.
-De hát.. Az lehetetlen.. Titeket is kiraktak mikor megszülettetek?
-Nem.. Mi velük éltünk egy ideig, csak aztán kezdtünk felnőni és úgy döntöttünk, hogy elköltözünk, de nem volt elég pénzünk 2 új lakásra, így egybe költöztünk. Igazából a szüleink akartak pénzt adni, de mi meg nem akartuk elfogadni, mondjuk ők meg azt nem akarták, hogy elköltözzünk, főleg, hogy én.. Na mindegy. Szóval. Már régebben említették, hogy van egy tesónk, csak őt beadták árvaházba. Ezért mi haragudtunk is rájuk, mert nem tudtuk, hogy ezt miért tették és akkor minket miért nem adtak be. De ezt már nem árulták el.. A lényeg, hogy egyszer meséltünk nekik rólad és mutattunk rólad képet és akkor kezdtél nekik ismerős lenni és utána jártak és kiderült, hogy te vagy a lányuk, vagyis a mi testvérünk..
-És ezt mióta tudtátok? -kérdeztem totál meglepve.
-Hát körül-belül azóta mióta beállítottak hozzátok..
-És miért nem mondtátok?
-Mert gondoltuk, úgyis elmondják ők és nincs értelme az előtt felkavarni téged! Sajnáljuk, ezt mi sem így akartuk! De azért remélem ettől még nem változik meg köztünk semmi!
-Nem, dehogyis, ez nem a ti hibátok! Hogy tehettétek ezt? -intéztem ezt a kérdést most már a szüleim felé. -És engem miért kellett kirakni? Ha őket nem..??
-Mert, akkor még fiatalok voltunk és nem álltunk készen a gyereknevelésre!! -fogott bele az apám a magyarázkodásba.
-Húha, ez nem semmi, 2 évvel.. Micsoda nagy idő.. -gúnyolódtam.
-Jó.. Lehet, hogy nem ez az igazi ok, de..
-AKKOR MI? MOST MÁR NE JÁTSSZÁTOK VELEM A HÜLYÉT LÉGYSZÍVES!! -csaptam az asztalra dühömben.
-Jól van, nyugalom.. A valódi ok az, hogy.. Huhh.. Akkor apáddal nagyon rosszban voltunk és pont akkor voltam veled terhes és nem akartuk, hogy az legyen, hogy ha elválunk, akkor abból is vita legyen, hogy kié legyen a gyerek.. Mert az a te károdra ment volna!! -mondta az anyám.
-Az én káromra? Ez most komoly? DE HÁT ÍGY IS AZ ÉN KÁROMRA MENT! Nem tűnt fel?
-Sajnálom!! -mondta az anyám.
-Sajnálod? Ennyi? Ennyi telik tőled? Egy sajnálom? Hát akkor tudod mit? Soha, de SOHA nem fogtok nyerni abban az átkozott perben és soha nem megyek hozzátok vissza! Menjetek csak vissza a szép kis életetekhez! De ne csodálkozzatok, ha ezek után a maradék két gyereketek sem fog veletek szóba állni! Mert ha 17 év után egy anyától és egy apától annyi telik, hogy "sajnálom", akkor az nem való szülőnek.. Hát én is nagyon sajnálom..!! -azzal fölálltam és felvettem a kabátomat indulásra készen. -Jössz Kendall?
-Megyek. -válaszolta Kendall. Éreztem a hangjából, hogy velem értette egyet (mint eddig mindig) és csak most tűnt fel neki igazán, hogy a szüleim túllőttek a célon. Szerintem ő sem érti, miért is kerestek fel.
-Ja és amúgy azt sem értem, hogy miért nem kerestetek? Ugyanis ez csak a véletlen műve, hogy rám találtatok. Semmi másnak nem köszönhető. Ha nem ismertem volna meg Sophiet, akkor soha nem is találkoztunk volna. -tettem még hozzá.
-De hidd el, kerestünk! Sokat! És nem a véletlennek, hanem a szerencsének köszönhető, hogy megtaláltunk! Végre! -mondta az apám.
-"Végre".. -javítottam ki. -Szia Soph, szia David, köszönöm, hogy elmondtátok, remélem még tudunk majd beszélni és ki tudunk majd alakítani egy testvéri viszonyt! Én személy szerint nem haragszom rátok egyáltalán! Mert ti őszinték voltatok!
Épp hogy megtettünk egy pár lépést, amikor David szólt utánunk.
-Várjatok! -mondta.
-Igen? -fordultunk vissza szinte egyszerre Kendallel.
-Mi is mehetünk veletek? -kérdezte Sophie.
-Ne, kislányom, kisfiam, ne menjetek, kérlek maradjatok itt velünk! -mondta Sophnak és Davidnek a.. anya.. -Kérlek..
-Fiam! Lányom! Ne menjetek! -mondta a..... apa is.. -Legalább ti ne!
-Sajnálom.. -mondta David.
-Majd ha átgondoljátok a dolgokat és őszintén bocsánatot kértek Annetől valahogyan és megbántok mindent, akkor jelentkezni fogunk!! Addig is sziasztok!! -mondta Soph is.
Azzal elindultunk négyen egyenesen le a lépcsőn, ki az ajtón a hideg, őszies utcákba.. A háború ezennel kezdetét vette.. Mindannyian tudtuk, hogy most nehéz lesz és mindenkinek be kell majd vetnie minden erejét, hogy a másiknak segítsen! Hogy támogassuk egymást! Tudtuk, hogy a szüleink nem hagyják annyiban és mindent a BTR-re fognak kenni.. Egyszerűen éreztük..