13. fejezet: Menekülés az igazság elől

Sziasztok! :)

Megvan a 3000 oldalmegjelenítés, amit nagyon köszönök nektek! :) A 12 feliratkozót is nagyon köszönöm, remélem mind a 12-en olvassátok! :) Meg remélem azért azok is olvassák akik nincsenek feliratkozva! :) Na jó, nem dumálok tovább, jöhet az új rész :) Remélem tetszeni fog, majd írjatok lécci komit vagy pipáljatok, köszönöm! :)

*

Emlékeztek még a szülinapomra? És arra ami utána történt? Na igen.. Ha azt hiszitek, hogy csak álmodtam, akkor higgyétek el, én szerettem volna a legjobban, ha csak egy álom lett volna.. De nem az volt.. Sajnos nem álom.. De akkor most elmesélem, hogy pontosan mi is történt.
-Mi vagyunk a szüleid.. -mondta sírva a nő.
A srácokkal egyszerre maradt tátva a szánk.
-Te-tessék? Mi az hogy a szüleim? Ez most csak valami vicc ugye? Ez egyértelműen egy vicc.. Haha.. Április bolondja? Vagy vagy igeen, halloweeni tréfa, ugye? Ugye így van? Csak egy halloweeni tréfa!! -mondtam totál kétségbeesett hanggal. De sajnos nem jött be.. Ugyanis mutattak egy papírt, ami egyértelműen kimutatta, hogy ők a szüleim.. Én meg a lányuk.. Vagy tízszer átnéztem azt a lapot, de mind a tízszer ugyanaz volt rajta.. Sajnos nem változott rajta semmi.. Az nem lehet. Nem lehet, hogy ők a szüleim. Az képtelenség. Lehetetlen..

Félrelökve mindenkit rohantam ki az ajtón egyenesen a vakvilágba.. Nem tudtam merre szaladjak, de sok gondolkozási lehetőségem nem volt, mivel Kendall egy "ANNE!!" felkiáltással utánam eredt. Percenként hátranéztem, mert mindig úgy éreztem, hogy Kendall nem sokára elkap. Már vagy egy öt perce futkostunk föl-alá, ám eredménytelenül, amikor egyszer csak felcsillant a szabadulás lehetősége. Egy kis, szűk utcával találtam szembe magam, de nem tértem be egyből, hanem félrevezettem Kendallt egy másik sötét utcába és mikor odaszaladt én a falra tapadtam, mint egy pióca, majd miután már messze volt tőlem én kiszaladtam egyenesen be abba a bizonyos kicsi, szűk utcába. Addigra már elfáradtam nagyon a "hajszában" és lassan sétálgattam előre. Az utcában házak sokasága volt mindkét oldalamon és néha egy-egy ember kukucskált ki az ablakokon, azt figyelve, hogy mit keres itt egy levegő után kapkodó 17 éves lány.. Na mindegy is, a lényeg, hogy jó kis hely volt, olyan csendes és nyugott. Beletelt vagy tíz percbe míg az utca végére értem, de azt hiszem megérte, mert ott egy gyönyörű rét tárult elém, amit egy erdő övezett körül. Az erdő az ősz barna, sárga, piros, narancs és sötétzöld színeiben tündökölt. Egy pár levelet a rétre fújt az ősz lágy szellője, ettől is tűnt olyan hangulatosnak. Bár nem csak tűnt, az is volt. Egy ilyen helyen mindenki könnyen kiüríti a fejét és amíg itt van, addig elfelejt mindent. Én is ezt akartam, de nem tudtam. Nem hagytak nyugodni a gondolataim.. Az hogy most mi lesz? És miért jöttek ide a szüleim 17 év után? És mi van, hogy ha elakarnak vinni magukkal? Azt nem tehetik.. Én nem akarok velük menni.. Sőt! Nem akarom őket soha többé még csak látni se!
Leültem a rét közepére és ezeken töprengtem. Már eltelhetett vagy egy óra, amikor egyre erősödő hangokat kezdtem hallani. Mintha az én nevemet kiabálták volna. Egyszer csak a rét elején egy alakot pillantottam meg. Carlos volt az.
-ANNE! -kiáltotta örömében. -Végre hogy megvagy! Mégis hogy képzelted ezt az egészet? Halálra aggódtuk magunkat miattad..!!
Carlos elindult felém, de én ezt nem hagyhattam. Nem akartam haza menni. Még nem.
-NE! NE GYERE! -ordítottam kétségbeesetten. -MARADJ OTT! KÜLÖNBEN ELSZALADOK, EGYENESEN BE AZ ERDŐBE ÉS AKKOR NEM FOGTOK TUDNI EGY HAMAR MEGTALÁLNI!!
-Jó, jó nyugi Anne..!! Csak hadd.. Te sem akarhatsz örökké itt maradni!
-Nem is! De most még nem akarok hazamenni! Még maradni szeretnék! Kérlek hagyj magamra!
Amint kimondtam az utolsó szót, valaki hirtelen megragadott hátulról. A karjait a derekam köré csavarta és ezzel egyben a kezemet is lefogta, hogy ne tudjak szabadulni.
-Nem hittem, hogy egyszer majd vadászni kell rád.. De hát ezt is megéltük.. -mondta a hang.
-ÁÁ, ERESSZ EEEEEEEL!! ENGEDJ EEEEL!! HAGYJATOK BÉKÉN! MENJETEK INNEN! -kiáltottam torkom szakadtából, de a "támadóm" szorítása nem lazult.. Persze nem szorított erősen, csak annyira amennyire szükség volt.. Már pedig hozzám nagy erő kellett..
-Csssss, nyugodj le, nem akarunk bántani, csak haza szeretnénk vinni! Semmi baj nincs, csak kérlek nyugodj le! -mondta lágy, nyugtató hangon a lefogóm. Egy pár perc elteltével elkezdett lazítani a fogáson és lassan maga felé fordított, de a kezemet még mindig fogta. Pontosabban a csuklómat. James volt az.. Gondolhattam volna, hisz ő a legizmosabb négyük közül.. -Jobban vagy Anne? Lenyugodtál? -kérdezte.
-Nem! Nem vagyok nyugodt! Azonnal engedd el a csuklóm! Nem érted? Beszéled a nyelvünket? Netán süket vagy?
-Gúnyolódhatsz Anne, de akkor sem foglak elengedni! Hiába ráncigálod a kezed, akkor sem fog összejönni! Na jó.. Most lett elegem.. Ha így nem jössz, akkor más módszerhez kell folyamodnom.. -azzal felkapott a vállára és elindult hazafele. Egész úton ütögettem a hátát és próbáltam leszállni róla, de mind hiába.. Reménytelen volt, James győzött, sikerült hazavinnie.. Igaz kisebb kínok árán, de sikerült neki..
Otthon Kendall fogadott és nagyon dühös volt.. Le is szidott rendesen és azt hiszem most nem fog hozzám szólni egy ideig.. Még csak egy kisebb mosolyt sem kaptam..
-Anne.. -kezdte.. a.. anya.. -Remélem kimozogtad magad, mert ha igen, akkor mondanék valamit..
-Te meg remélem kiörülted magad, amíg élted a gyönyörű kis életed nélkülem.. -vágtam vissza flegmán. Ha ő így, akkor én is..
-Jól van, félretéve a szemtelenséget.. Szeretnénk, ha velünk jönnél! Mert hisz..
-MI? MI AZ HOGY VELETEK??? ELMENT AZ ESZETEK?? MIT VÁRTOK?? HOGY MAJD 17 ÉV UTÁN CSAK ÍGY IDEJÖTTÖK EGY "HAZAVINNÉNK KICSIKE, PICIKE, IMÁDOTT LÁNYUNK" SZÖVEGGEL ÉS ÉN MAJD A NYAKATOKBA UGROM, HOGY "PERSZE, HOGYNE DRÁGA ÉDESANYÁM ÉS APÁM"? VAGY MI? EZT VÁRTÁTOK? -ordítottam.
-Jól van Anne, nyugodj le kérlek, én tudom, hogy nehéz és teljes mértékben neked van igazad, de azért ne ordibálj légyszíves. -mondta Kendall. Érdekes módon ilyenkor bezzeg mégis hozzámszól.
-NEM KENDALL! NEM NYUGSZOM LE! ÉRTED? TUDOM, HOGY TE MINDENT MEGTESZEL ÉRTEM MEG SZERETSZ MEG BLABLABLA, DE NEM FOGOK NYUGODT LENNI ERRE A SZITUÁCIÓRA! TUDOM, HOGY TE CSAK A LEGJOBBAT AKAROD NEKEM, TUDOM, TUDOK MINDENT, DE EZ ENGEM PERPILLANAT NEM KÜLÖNÖSEBBEN ÉRDEKEL! MERT NEM FOGOK HAZAMENNI KÉT VADIDEGEN EMBERREL, AMIKOR 17 ÉVEN KERESZTÜL -MÁR BOCSÁNAT, DE- SZARNAK A FEJEMRE, AZTÁN BEÁLLÍTANAK, HOGY "JUPÍÍÍÍÍÍ, MENJÜNK HAZA ÉS LEGYÜNK EGY NAGY BOLDOG CSALÁÁD"..!! Mert ez annyira összejöhet nem??
Azzal elviharzottam egyenesen fel a szobámba, de annyit még hallottam, hogy a srácok bocsánatot kérnek a "szüleimtől".. Mintha nekik kéne bocsánatot kérniük.. Ja.. Hát ki másnak? Nekem, nem? Mert ordibáltam? Mert elmondtam az igazat, ugye? Jó, igaz Kendallel kicsit durva voltam, vele nem kellett volna ilyennek lennem, de kitört belőlem  a düh és.. És.. Nee.. Nee.. Én.. Én.. Nem akartam megbántani Kendallt.. Egy.. Egy.. Szörnyeteg vagyok..
Este -mivel az egész aznap hátramaradt napot végig sírtam- Kendallhez tartottam..
-Szia.. Bejöhetek? -kérdeztem ezúttal csendesen.
-Ha nagyon muszáj.. -mondta kissé megsértett hangon.
-Ne haragudj, nem akartam se elszökni, se ordibálni veled.. Csak tudod nagyon ideges lettem, hogy beállít két idegen ember és közlik, hogy ők a szüleim és hogy elakarnak vinni.. Mert én nem akarok elmenni.. Én itt akarok maradni veletek..
-Jó, Anne.. Én nem haragszom, csak légyszíves máskor ne tegyél ilyen hülyeségeket, hogy elrohansz! És tudom, hogy nem akartál megbántani, megértelek! Mi is szeretnénk, hogy maradj, de sajnos ezt nem biztosíthatjuk neked.. Hisz ők a szüleid, a bíróság lehet, hogy ezt..
-Milyen bíróság? -kérdeztem meglepődve.
-Ja igen.. A per..
-Per?
-Pert indítanak a szüleid, hogy elvigyenek téged..
-Mi? De hát ezt nem tehetik!! Hisz csak figyelembe veszik, hogy ők még születésem után beadtak egy árvaházba és ti gondoztok engem. Igaz, hogy még csak egy rövid ideje, de akkor is.. Mondd hogy nem tehetik? -rogytam le az ágyra és kezdtem el sírni. Kendall odajött hozzám és leült mellém.
-Ne aggódj! Nem hagyjuk, hogy elvigyenek! Mindent megteszünk, hogy itt maradhass! Az összes vagyonunkat is odaadnánk érted! -ölelt át majd felemelte a fejem, megfogta az arcom és megcsókolt. Most először. És most nem zavart meg senki. Nagyon.. Jó volt..

-K-köszönöm.. -néztem rá az ámulattól nagy és kerek szemeimmel.
-Ne köszönd! Most inkább menj és aludj egyet! Majd még holnap folytatjuk ezt a beszélgetést! -mosolygott majd átölelt.
-Jóéjt! -öleltem szorosan vissza.
-Ja és szerintem menj be Jameshez is! Beszélni szeretne veled! -mondta még  Kendall, majd kimentem és elindultam Jameshez.
-Szia, Kendall mondta, hogy beszélni akarsz velem. -kérdeztem egy kissé sértődött hangon és nem is néztem nagyon a szemébe, mert egy kicsit haragudtam rá az elfogás miatt..
-Anne! De jó hogy jössz! Igen szerettem volna, gyere be! Foglalj helyet! -mutatott rá egy székre.
-Kösz.
-Szóval.. Csak annyit akartam, hogy sajnálom, hogy úgy letámadtalak hátulról, de nem tehettem mást! Tényleg, csak a te érdekedben tettem! Mégsem hagyhattuk, hogy ott maradj!
-Jó, jó, igazad van és én is bocs, hogy elszaladtam, de váratlanul ért ez az egész..
-Nem gond, hidd el megértem! De együtt meg fogjuk oldani! -odajött hozzám, én felálltam és szorosan megöleltük egymást és egy ideig el sem engedtük a másikat, majd kb egy fél perc elteltével elköszöntünk egymástól és elmentem a szobámba aludni.