7. fejezet: A látszat néha csal..

A műtét 2 órába telt, de megérte, mert Kendall már jobban volt. A műtét végeztével, bementem hozzá megnézni, hogy fölébredt e már. Beérve egy leírhatatlan érzés fogott el.. A hasam elkezdett görcsölni, a tenyerem izzadt és nagyon ideges lettem, de örömömben ugrálni tudtam volna. Kendall fölébredt.. Tehát akkor tényleg nem rontottak el semmit a műtét közben! Legalábbis remélem, hogy semmit..

-Szia Kendall! Hogy érzed magad? –kérdeztem.

-Anne! Szia! De örülök, hogy láthatlak végre! Köszönöm, jól érzem magam azt hiszem. Azt mondta az orvos, hogy műtétem volt, mert mindent elfelejtettem.. Néha.. Néha meg emlékeztem mindenre.. –válaszolt. –Remélem nem csináltam magamból totál idiótát előtted..

-Igen, így történt, de egyáltalán nem néztelek hülyének!! Inkább elkezdtem bőgni.. És rohantam az orvoshoz.. És..

-Nem kellett volna sírnod miattam!! –szakított félbe.

-Most szórakozol? Te vagy a hősöm és ha bármi is történne veled, abba én belehalnék.. Tudod mennyit sírtam azalatt, míg kómába voltál és.. –itt félbeszakította a mondatomat egy hang mögülem.

-És el se mozdult mellőled egy percre se!

Mindketten odakaptuk a fejünket és láttuk, hogy Logan állt az ajtóba..

-Mióta állsz itt? –kérdeztem tőle.

-Elég ideje, ahhoz, hogy megtudjam, hogy te egy nagyon kitartó lány vagy, akinek az életéből elmaradt a szeretet, de most rátalált és ezt nem akarja elveszíteni. Te egy csodálatos lány vagy és hidd el én soha nem fogom engedni, hogy elmenj tőlünk!

Amint befejezte Logan, odarohantam hozzá és szorosan átöleltem. Nem tudtam mit mondjak.. De tényleg.. Ez a legszebb és legkedvesebb dolog, amit valaha is mondtak nekem..

-Tényleg végig itt voltál és sírtál? Még egy percre se mentél el? –kérdezte Kendall.

-Nem.. Ha elmentem volna, akár egy percre is, akkor cserbenhagytalak volna és az nem történhet me! Soha! –válaszoltam.

-Jajj, annyira aranyos vagy, úgy imádlak! De hidd el.. Nem hagytál volna cserben! Gyere ide!

Azzal odamentem Kendallhez, erre ő megölelt.

Lassan James és Carlos is megérkeztek, akik eddig az orvossal beszéltek és kiderült, hogy Kendall 1 hét múlva jöhet haza. Már nagyon várom, hogy végre haza jöjjön és újra minden rendben legyen!

*

1 hét elteltével

-WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!! –sikítottam. –MÁR CSAK PERCEK KÉRDÉSE ÉS KENDALL ÚJRA ITTHON LESZ!! ANNYIRA IZGATOTT VAGYOOOOK!! Ti neem??

-Hmm.. Nem nagyon.. –válaszoltak hárman szinte egyszerre.

-Nem? –döbbentem le hirtelen.

-Ne.. –kezdte Carlos, de elröhögte magát, mire sorba Jamesből és Loganből is kitört a röhögés.

-Mi az? Mi van? Min röhögtök fiúúúúúk? Mi olyan viccees? –vártam a válaszra.

-Komolyan elhitted, hogy nem vagyunk izgatottak? –vigyorgott James.

-É-én.. Ajj.. Idióták.. –röhögtem fel.

-Hát kislány.. Téged nem nehéz átverni! –röhögtek.

-Jól van na! –röhögtem továbbra is.

*Ding dong*

-ÚÚ ÚÚ ÚÚ!! SZÓL A CSENGŐŐ, A CSENGŐŐ!!!!!!!!!! NYITOM!!

Elkezdtem rohanni az ajtó felé, mire Logan, James és Carlos is megindultak és egymást (és természetesen engem) felborítva rohantak az ajtó irányába.

-ÉN NYITOOM!! –ordítottam röhögve.

-NEM, MERT ÉÉN!! –ordított vissza James, majd Carlos és Logan.

Egyszerre négyen estünk neki az ajtónak és nagy „harcok” árán, de végül kinyílt Kendall előtt az ajtó és szegénykét az a látvány kellett fogadnia így üdvözlésként, hogy négyen egymásba gabalyodva ott állunk és kissé kínosan néztünk egy percig, aztán Kendallből kitört a röhögés, mire sorra belőlünk is. Ott álltunk és röhögtünk vagy két percig, míg végül félbeszakítottam ezt.

-KENDALL!! –ugrottam a nyakába. –De örülök, hogy újra itt vagy!! Már nagyon hiányoztál!!

-ANNE!! –válaszolt az én „KENDALL!!” felkiáltásomra szintén felkiáltással reagálva. –Én is nagyon örülök, ti is nagyon hiányoztatok!!

Aztán elkezdtem visítozni, megfogtam Kendall kezét és amolyan „visítozzunk és közben ugráljunk, hogy „juppíí” „ style-ban elkezdtünk ugrálni, a srácok meg követték a példánkat és egy kisebb kört alakítva elkezdtünk sikítozva ugrálni, míg ki nem tört belőlünk ISMÉT a röhögés. Hát igen, sokáig nem bírtuk, de legalább jól éreztük magunkat. Ez a jó bennük, hogy ha velük vagyok akkor nem félek őrült lenni. Azt hiszem életemben először ez kijárt nekem. Vagy nem? Dehogyisnem! Miket beszélek, miért ne járna, mindenkinek kijár. WÁÁÁÁÁÁ.. Nem tudom, ne kérdezze senki, hogy ez mi volt, csak most ilyen „happy and crazy” hangulatban vagyok.. Megyek is, hülyülök egy kicsit a srácokkal.

Aznap még elmentünk egy parkba sétálni és beszélgetni, majd egy étterembe kajáltunk és utána elmentünk bulizni egyet. Nagyon jó nap volt, régen, illetve soha nem voltam még ilyen felszabadult. A srácok nagyon rendesek voltak, mindent megtettek nekem, ha kellett és bemutattak egy csomó embernek, szóval most lett egy csomó barátom. Hihetetlenül jó érzés. Egy normális életű embernek ez mindennap kijár, de nekem 15 év elteltével csak most járt. Csak most érkezett el ez a pillanat. Nem is hittem, hogy egyszer el fog érkezni.. Megszenvedtem érte, de azt hiszem megérte! Most már nekem is van családom!

-Szia! –állt meg az ajtómban Kendall. –Bejöhetek?

-Igen, persze! –azzal Kendall bejött megállt mögöttem és ránézett a laptop képernyőjére.

-Mit írsz? –kérdezte.

-Ömm.. Ja.. Csak egy.. Semmi.. Nem érdekes.. Tudod, csak leírom a mindennapjaimat.. Mint egy napló..

-Értem, igen az egy jó dolog! –mosolygott rám.

-Az. –mosolyogtam vissza. –Ömm.. Figyelj.. Köszönöm a mai napot, nagyon jól éreztem magam!

-Ugyan már.. Ne köszönd.. Mindjárt elpirulok.. –vigyorodott el.

-Haha! –vigyorogtam én is.

-Amúgy.. Csak meg akartam köszönni, hogy a kórházban végig mellettem voltál.. De tényleg.. Nagyon aranyos vagy.. Én..

-Kendall! –szakítottam félbe. –Erre vannak a barátok, hát ki lennék én, ha mindazok után, amit értem tettél, csak úgy elmennék mellőled? Hülye leszek.. –nyomtam egy puszit az arcára, aztán egymásra néztük és elmerültünk egymás szemébe.. Gyönyörű zöld szemei szeretetet, ám félelmet sugároztak. Nem tudtam mitől félhet, de nem is volt időm végig gondolni, mert hirtelen közelebb hajolt hozzám és az ajkunk már majdnem összeért, de mielőtt ez megtörténhetett volna, Carlos szólalt meg az ajtóban.

-Sziaszt.. Óó.. Ne haragudjatok.. Én nem akartam.. Megyek is.. Én csak.. –mondta.

-Ne! Nem kell elmenned! –válaszolt neki Kendall. –Én már amúgy is megyek aludni. Jóéjt Anne!

-Jóéjt.. –válaszoltam, de a hangomból Kendall érezhette a csalódottságot és letörtséget, mert egy amolyan „sajnálom” pillantást vetett rám..

-Jóéjt! –mondta Carlos is.

-Jóéjt Carlos! –válaszoltam neki.

Miután kimentek a szobámból, vagy egy tíz percet szomorúan és elgondolkodva bámultam a falat és utána akaratlanul is kitört belőlem a sírás. Egy újabb érzés.. Azt hiszem ezt nevezik csalódottságnak.. És igen.. Csalódott voltam.. Úgy éreztem, hogy a sors mindenből a rosszat akarja nekem.. De akármennyit is gondolkozok rajta, nem tudom felfogni, hogy miért.. Mi rosszat követtem el az életben?