6. fejezet: Remény

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy megint ilyen későn írtam, így azt a látszatot kelthettem, hogy abbahagytam a blogot! Na.. Nem hagytam abba, csak most fejeztem be ezt a részt, mert már régebben elkezdtem! Remélem tetszeni fog :) Ui.: megpróbálok majd minél hamarabb írni új részeket :) Szerintem főleg hétvégente fog majd összejönni :) Megpróbálok majd igyekezni :)

*

A baleset óta eltelt egy hét, de Kendall állapota nem javult.. Kómában volt és számítottunk rá, hogy javulni fog az állapota, azonban nem javult.. Szerencsére nem is romlott, de ez akkor sem nyugtatott meg.. Nem nagyon bírtam, amennyi könnyet azon a héten hullattam.. Egy egész tó megtelhetett volna vele.. Minden nap sírtam és semmi, illetve senki sem tudott jobb kedvre deríteni.. 

Mint kiderült, Kendall kiment valószínüleg az autójához és (mivel aznap esett az eső) elcsúszott a vizes földön és a karja megsebesült a lába pedig eltört.. És kómába zuhant.. Nem tudtam elhinni, hogy miért történik megint egy rossz dolog.. Nem volt még elég? Nem? 

1 óra elteltével még mindig ott ültem Kendall mellett. A srácok állandóan kérdezgették, hogy ne hozzanak e nekem valamit enni vagy inni vagy olvasni vagy bármi mást, de én nem bírtam se enni, se inni, se olvasni.. Csak Kendall mellett akartam lenni és semmi más. Még ha az napokba vagy akár hetekbe telik is. Ő a megmentőm, a hősöm, mindent megtett értem, kezdve azzal, hogy kihozott az árvaházból.. És ha én ott hagynám, akár egy napra is, úgy érezném, hogy cserben hagytam őt.. Lehet, hogy ez nem így van, de úgy éreztem, hogy akkor se mehetek el mellőle. Most rajtam a sor, hogy kiálljak mellette és bízzak a felépülésében. Nem hagyhatom csakúgy magára. Milyen barát lennék akkor? Az a dolgom, hogy itt legyek és fogjam a kezét.

*

2 óra elteltével még mindig ott ültem mellette (egyértelműen), de nem volt semmi változás. Lehajtottam a fejem és vártam a csodát.. Nagyon nehezen bírtam várni, de megérte, mert egyszer mintha azt hallottam volna, hogy valaki a nevemet suttogja. Azonnal fölkaptam a fejem és Kendallre irányítottam a tekintetem. Nem hittem el amit láttam. Kendall szeme nyitva volt és a szájából egy halk név hangzott el. Az én nevem. Egyből fölpattantam és közelebb ültem hozzá. Kendall erre megszorította a kezemet és –ugyan akadozva-, de elkezdett beszélni:

-A-Anne. Te vagy a-az?

-KEN.. –fékeztem meg gyorsan magam, mert nem akartam egyből örömömben rákiáltani. –Mármint.. Igen, én vagyok.. Hogy érzed magad? El sem hiszed mennyire örülök, hogy végre felkeltél.

-Köszi. De.. Fáj nagyon a lábam és a kezem.. Nem értem.. Miért?

-Mert eltört.

-Mindkettő?

-Igen. Sajnos.. De már javul! Hidd el! Meg fogsz gyógyulni és amíg ez nem történik meg, addig én el sem mozdulok mellőled! Ezt megígérhetem neked!

-Te ki vagy? –mondta Kendall válaszként.

-Hát.. Anne.. Tudod.. –válaszoltam kissé meglepve.

-Milyen Anne? Én nem tudom ki vagy.. És mit akarsz tőlem? ŐRSÉG, ŐRSÉG!

-Kendall!! Halkabban! Nem emlékszel rám? De hát egy perce még tudtad, hogy ki vagyok..

-Ki az a Kendall? Még egy idegen?

-Hát te vagy az! Te vagy Kendall!!

-Én? Tényleg? És te ki vagy?

-Jesszusom.. –tört ki belőlem a sírás. –Azonnal szólnom kell az orvosnak.

-Miért kell szólnod az orvosoknak Anne? Nincs semmi bajom, csak fáj a lábam meg a karom. De azt mondtad, hogy azért, mert eltörtek. Akkor gondolom meg fognak gyógyulni. Most miért sírsz Anne?

-Te.. t.. Erre emlékszel, de a nevemre nem?

-De hát most mondtam a neved.. És miért ne emlékeznék? Ezt nem értem..

-De.. Hát.. Azt tudod, hogy ki vagy?

-Hogy ne tudnám már? –vigyorgott Kendall. –Kendall vagyok, nem emlékszel?

-Mi?? Egy perccel ezelőtt még azt se tudtad, hogy te ki vagy..

-Tényleg? Az lehetetlen.. Mindenre emlékszem.. Csak arra nem, hogy miért kerültem ide.. De ezt miért is mondom el egy idegennek?? És te amúgy ki vagy? És esetleg tudod az én nevemet? Mert annak nagyon örülnék..

-M..Mi? De hát.. Na jó, most azonnal rohanok az orvoshoz.. Ez nem normális.. –azzal kirontottam a teremből, egyenesen az orvost keresve. Ordibáltam teljes hangerővel az orvos nevét, de nem kaptam választ.

-Kérem ne ordibáljon, ez egy kórház!! –szólt rám már vagy a harmadik ápolónő. De én figyelmen kívül hagytam minden ilyen jellegű mondatot és tovább üvöltöttem. 10 perc után végre megtaláltam az orvost és teljes pánikba esve elmeséltem neki, hogy mi történt. Épphogy befejeztem a kis „történetet”, az orvos máris rohant Kendall kórterme felé. Mikor odaért megvizsgálta és azt mondta, hogy egy nagyon ritka sérüléssel van dolgunk. Azt mondta, hogy „időnként előtörő memóriahiány”-al van dolgunk, ami annyit tett, hogy egyszer tud mindent magáról és az életéről, a másik pillanatban meg mindent elfelejt. Ezt egy apró műtét segítségével helyre tudják hozni. Így még két hétig bent kéne maradnia.. Az orvos beszélt Loganékkel is, akik arra a döntésre jutottak, hogy kifizetik a műtétet. Asszem megtehetik.. Holnap már kezdik is.. Annyira aggódom érte.. Remélem minden rendben lesz..