8. fejezet: Az új hely

Hajnali 1 körül

„-Samantha! Olyan gyönyörű vagy! Hadd csókoljalak meg!

-De Kendall.. Mi lesz azzal a lánnyal? Anne, azt hiszem..

-Kit érdekel az az idióta? Nekem csak te kellesz!

-Ez esetben jöhet az a csók..”

Hirtelen fölriadtam és gyorsan felültem az ágyban.. A homlokomon gyöngyöztek az izzadság cseppek.. Ez meg miféle álom volt? És ki az a Samantha? Vajon ez jelent valamit?

Fél óra elteltével végre sikerült visszaaludnom.

Hajnali 3 körül

„-ANNE! SEGÍTS! SEGÍTS KÉRLEK!

-JAMES! NE! ÚRISTEN KENDALL, MIT CSINÁLSZ, MEGŐRÜLTÉL?

Kendall felém fordult.. Tekintete bosszút sugárzott.. Megijedtem.

-Megcsaltál ezzel a.. A..Tudod kivel.. –mondta, már-már szinte ordítva. –El kell őt „tüntetnem” a felszínről.. Elsőként.. Aztán te jössz!

-Kendall! Ne! James a barátod és az csak egy csók volt! Semmi több! De.. Inkább engem ölj meg csak  és vedd el az értékeim csak James-t hagyd békén!!

-Sajnálom.. De ezzel már elkéstél..

-Kérlek.. Ne tedd.. Te ennél jobb ember vagy, nem kell ezt tenned..

-De kell!! –azzal elkezdett felém rohanni, de még mielőtt utolérhetett volna, az álom szertefoszlott.”

-JAMES! –sikítottam fel és már rohantam is ki az ajtón, James szobája felé.

-JAMES! JAMES! UGYE JÓL VAGY?? –rontottam be James szobájába, de legnagyobb meglepetésemre nem volt egyedül.. Kendall is ott volt.. –Ke.. Kendall.. Te mit csinálsz itt?

-Mi csak beszélgettünk.. De inkább te mit csinálsz itt? –kérdezte Kendall.

-Én.. Én.. Csak.. Hajnali 3-kor?

-Nem tudtunk aludni és összefutottunk a konyhába, ezért följöttünk beszélgetni.. De te miért nem alszol? –kérdezte James. –Ja és miért ne lennék jól? Mi bajom lenne Anne?

-Én.. Azt hiszem rémálmom volt és..

-Igen..?? –kérdezték szinte egyszerre.

-Hát.. Kendall, te meg akartad ölni James-t és én..

-Várjunk csak? Te azt hitted, hogy ez igaz? Azt hitted, hogy megálmodtad a valóságot, mert most itt vagyok James szobájában? –kérdezte Kendall kissé meglepődve.

-Én én..

-Szerinted tényleg képes vagyok ilyesmire? Amiatt a „majdnem csók” miatt már rossz ember vagyok vagy mi?

-Kendall én nem..

-Ne! Tudod mit? Én nem is akartalak megcsókolni és soha nem is akarlak!! Egy árvaházban nőttél fel, 15 évig nem volt normális életed és én majd pont téged akarlak megcsókolni, mi? Hülye leszek..!!

Könnyek kezdtek el gyülekezni a szememben.. Kendall fölállt és kiment a szobából én meg továbbra is ott álltam a szoba közepén és csak bámultam előre közben pedig a könnyek sorra gyülekeztek a szememben..

-A-Anne.. Minden oké? Kendall nem gondol.. –állt fel James, odajött hozzám és átakart karolni de mielőtt ezt megtehette volna, megfogtam a kezét és leraktam maga mellé.

-Hagyd! tudom, hogy hogy gondolta.. –azzal sírva kirohantam a szobából. Mikor visszaértem az én szobámba, elővettem egy táskát és elkezdtem beledobálni a cuccaimat. Mikor ezzel végeztem, elindultam halkan egészen a bejárati ajtóig. Mikor kiléptem a házból és becsuktam magam mögött az ajtót, elgondolkoztam, hogy most mit fogok tenni.. Egyedül a nagy világba, pénz is alig van nálam és nem tudom, hogy hova mehetnék.

Órákig barangoltam Seattle sötét, elhagyatott, szűk utcáin, ám eredménytelenül.. Nem tudtam, hogy mi lesz, hogy lesz, de azt tudtam, hogy a srácokhoz nem mehetek vissza.. Egyesek nem látnak ott szívesen..

-Szia! –szólalt meg egy hang mögülem.

Megfordultam és egy barna, vállig érő hajú, barna szemű lánnyal találtam szemben magam.  

-Sz-szia! Ismerjük egymást? –kérdeztem.

-Hát az attól függ.. Sophie vagyok!

-Szia Sophie.. Én Anne vagyok.. Talán útba igazítást szeretnél? Mert ha igen, akkor rossz embert kérdezel..

-Nem, nem kell útba igazítás.. Nem emlékszel rám? Múltkor beszélgettünk abban a buliban..

-Óó.. De így már beugrott, ne haragudj, csak annyi minden történt mostanság, hogy már azt se tudom, hogy én ki vagyok.. De hogy hogy itt járkálsz ilyen későn?

-Igen, én is pont ezt akartam tőled kérdezni..

-Hát.. Tudod.. Kicsit összevesztem Kendall-el és gondoltam jobb lesz, ha elmegyek onnan..

-Ó, sajnálom, de nem gondolod, hogy nagyon fognak aggódni érted? Még a rendőrségre is bemehetnek.. Sőt valószínűleg be is fognak..

-Tudom, de nem érdekel.. Most az érdekel csak, hogy találjak egy olyan helyet, ahol aludni is tudok, anélkül, hogy reggelre teljesen halálra fagynék..

-Hát.. Ha van kedved, akkor nálam megszállhatnál, amíg nem rendeződnek a dolgok köztetek..

-Ugyan, nem akarok a terhedre lenni..

-Ugyan már! Nyugodtan gyere, sőt szeretném ha jönnél, nem fogom hagyni, hogy idefagyj!

-Hát jó, akkor köszönöm! De tényleg, nagyon rendes vagy!

-Ugyan, nem tesz semmit! –mosolygott rám Sophie.

Elindultunk a sötét és borzasztóan hideg éjszakában.. Ám eszembe jutott egy kérdés, ami nem is túl lényeges, de azért megtörtem a csendet.

-Amúgy nem is mondtad végül, hogy miért vagy ilyenkor kint?

-Hát nem nagyon tudtam aludni, így hát kijöttem egyet sétálni.

-Értem.

Az út hátralevő részét csöndben tettük meg. Mikor megérkeztünk Sophiék házához, megkönnyebbültem. Csak találtam a végén egy helyet, ahol egy ideig lakhatok. Nagyon hálás voltam Sophienak emiatt.

Míg a lakásukat csodáltam, hogy milyen szép, egyszer csak valaki megfogta a vállam. Hátrakaptam a fejem és egy fiú mosolygott rám. Gyönyörű kék szemei csakúgy ragyogtak a kíváncsiságtól, barna haja ezekbe a gyönyörű szemekbe belepofátlankodva megzavarta, de mégis kiegészítette a fiú aranyos arcvonásait.

-Szia, David vagyok, Sophie bátyja! És te? –mosolygott továbbra is és a kezét nyújtotta. Még mindig ámuldoztam, de végül sikerült kiböknöm a választ.

-Szia.. Én.. Anne vagyok, Sophie barátja! Örülök a találkozásnak! –fogtam meg a kezét, amit meg is ráztam.

-Én is! Nagyon! –éés még mindig nagyon cukin mosolygott. –Látogatás?

-Mi? Ja, nem.. Ahol én lakom, ott egy „kis” vita történt, és Sophie-val találkoztunk az utcán, és azt mondta, hogy amíg nem rendeződnek a dolgok, megszállhatok itt. Remélem nem zavarok!

-Ugyan, egy ilyen szép lány sose zavar!

Elpirultam. Nagyon édes ez a srác. Csúnyán összevesztem a sráccal, akit nagyon bíro.. Bírtam.. Erre egy lánynak, akivel összvissz egyszer találkoztam, a lakásán vagyok és hajnali 4 körül a helyes bátyjával beszélgetek.. Ez kész.. Hát, ez vagyok én..

Másnap reggel Sophie keltett azzal, hogy engem keresnek telefonon.

-Engem? Ez biztos? –kérdeztem álmosan.

-Igen. A rendőrség az. –adta át a telefont.

-MI? A rendőrség? Te elmondtad nekik, hogy itt vagyok?

-Hát, fölhívtak mindenkit, akit a srácok elmondása alapján ismersz és nem hazudhattam.. Akár következménye is lehetne annak..

-Jó, mindegy.. Halló? –szóltam bele a telefonba.

-Jó napot, McClain kisasszony? –kérdezte egy rendőr.

-Csak simán Anne. Valami gond van?

-Igen van, de ezt ön is tudja.. Átadnék valakit.  *kis szünet* -Halló? Anne? Minden rendben? Mi a francért mentél el?

-Ohh, szia Kendall, hát nem is tudom, biztos nem miattad..

-Ezt hogy érted, nem ér.. Ohh..

-Igen, ohh.. –azzal lecsaptam a telefont, figyelmen kívül hagyva, hogy nem kellett volna..

7. fejezet: A látszat néha csal..

A műtét 2 órába telt, de megérte, mert Kendall már jobban volt. A műtét végeztével, bementem hozzá megnézni, hogy fölébredt e már. Beérve egy leírhatatlan érzés fogott el.. A hasam elkezdett görcsölni, a tenyerem izzadt és nagyon ideges lettem, de örömömben ugrálni tudtam volna. Kendall fölébredt.. Tehát akkor tényleg nem rontottak el semmit a műtét közben! Legalábbis remélem, hogy semmit..

-Szia Kendall! Hogy érzed magad? –kérdeztem.

-Anne! Szia! De örülök, hogy láthatlak végre! Köszönöm, jól érzem magam azt hiszem. Azt mondta az orvos, hogy műtétem volt, mert mindent elfelejtettem.. Néha.. Néha meg emlékeztem mindenre.. –válaszolt. –Remélem nem csináltam magamból totál idiótát előtted..

-Igen, így történt, de egyáltalán nem néztelek hülyének!! Inkább elkezdtem bőgni.. És rohantam az orvoshoz.. És..

-Nem kellett volna sírnod miattam!! –szakított félbe.

-Most szórakozol? Te vagy a hősöm és ha bármi is történne veled, abba én belehalnék.. Tudod mennyit sírtam azalatt, míg kómába voltál és.. –itt félbeszakította a mondatomat egy hang mögülem.

-És el se mozdult mellőled egy percre se!

Mindketten odakaptuk a fejünket és láttuk, hogy Logan állt az ajtóba..

-Mióta állsz itt? –kérdeztem tőle.

-Elég ideje, ahhoz, hogy megtudjam, hogy te egy nagyon kitartó lány vagy, akinek az életéből elmaradt a szeretet, de most rátalált és ezt nem akarja elveszíteni. Te egy csodálatos lány vagy és hidd el én soha nem fogom engedni, hogy elmenj tőlünk!

Amint befejezte Logan, odarohantam hozzá és szorosan átöleltem. Nem tudtam mit mondjak.. De tényleg.. Ez a legszebb és legkedvesebb dolog, amit valaha is mondtak nekem..

-Tényleg végig itt voltál és sírtál? Még egy percre se mentél el? –kérdezte Kendall.

-Nem.. Ha elmentem volna, akár egy percre is, akkor cserbenhagytalak volna és az nem történhet me! Soha! –válaszoltam.

-Jajj, annyira aranyos vagy, úgy imádlak! De hidd el.. Nem hagytál volna cserben! Gyere ide!

Azzal odamentem Kendallhez, erre ő megölelt.

Lassan James és Carlos is megérkeztek, akik eddig az orvossal beszéltek és kiderült, hogy Kendall 1 hét múlva jöhet haza. Már nagyon várom, hogy végre haza jöjjön és újra minden rendben legyen!

*

1 hét elteltével

-WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!! –sikítottam. –MÁR CSAK PERCEK KÉRDÉSE ÉS KENDALL ÚJRA ITTHON LESZ!! ANNYIRA IZGATOTT VAGYOOOOK!! Ti neem??

-Hmm.. Nem nagyon.. –válaszoltak hárman szinte egyszerre.

-Nem? –döbbentem le hirtelen.

-Ne.. –kezdte Carlos, de elröhögte magát, mire sorba Jamesből és Loganből is kitört a röhögés.

-Mi az? Mi van? Min röhögtök fiúúúúúk? Mi olyan viccees? –vártam a válaszra.

-Komolyan elhitted, hogy nem vagyunk izgatottak? –vigyorgott James.

-É-én.. Ajj.. Idióták.. –röhögtem fel.

-Hát kislány.. Téged nem nehéz átverni! –röhögtek.

-Jól van na! –röhögtem továbbra is.

*Ding dong*

-ÚÚ ÚÚ ÚÚ!! SZÓL A CSENGŐŐ, A CSENGŐŐ!!!!!!!!!! NYITOM!!

Elkezdtem rohanni az ajtó felé, mire Logan, James és Carlos is megindultak és egymást (és természetesen engem) felborítva rohantak az ajtó irányába.

-ÉN NYITOOM!! –ordítottam röhögve.

-NEM, MERT ÉÉN!! –ordított vissza James, majd Carlos és Logan.

Egyszerre négyen estünk neki az ajtónak és nagy „harcok” árán, de végül kinyílt Kendall előtt az ajtó és szegénykét az a látvány kellett fogadnia így üdvözlésként, hogy négyen egymásba gabalyodva ott állunk és kissé kínosan néztünk egy percig, aztán Kendallből kitört a röhögés, mire sorra belőlünk is. Ott álltunk és röhögtünk vagy két percig, míg végül félbeszakítottam ezt.

-KENDALL!! –ugrottam a nyakába. –De örülök, hogy újra itt vagy!! Már nagyon hiányoztál!!

-ANNE!! –válaszolt az én „KENDALL!!” felkiáltásomra szintén felkiáltással reagálva. –Én is nagyon örülök, ti is nagyon hiányoztatok!!

Aztán elkezdtem visítozni, megfogtam Kendall kezét és amolyan „visítozzunk és közben ugráljunk, hogy „juppíí” „ style-ban elkezdtünk ugrálni, a srácok meg követték a példánkat és egy kisebb kört alakítva elkezdtünk sikítozva ugrálni, míg ki nem tört belőlünk ISMÉT a röhögés. Hát igen, sokáig nem bírtuk, de legalább jól éreztük magunkat. Ez a jó bennük, hogy ha velük vagyok akkor nem félek őrült lenni. Azt hiszem életemben először ez kijárt nekem. Vagy nem? Dehogyisnem! Miket beszélek, miért ne járna, mindenkinek kijár. WÁÁÁÁÁÁ.. Nem tudom, ne kérdezze senki, hogy ez mi volt, csak most ilyen „happy and crazy” hangulatban vagyok.. Megyek is, hülyülök egy kicsit a srácokkal.

Aznap még elmentünk egy parkba sétálni és beszélgetni, majd egy étterembe kajáltunk és utána elmentünk bulizni egyet. Nagyon jó nap volt, régen, illetve soha nem voltam még ilyen felszabadult. A srácok nagyon rendesek voltak, mindent megtettek nekem, ha kellett és bemutattak egy csomó embernek, szóval most lett egy csomó barátom. Hihetetlenül jó érzés. Egy normális életű embernek ez mindennap kijár, de nekem 15 év elteltével csak most járt. Csak most érkezett el ez a pillanat. Nem is hittem, hogy egyszer el fog érkezni.. Megszenvedtem érte, de azt hiszem megérte! Most már nekem is van családom!

-Szia! –állt meg az ajtómban Kendall. –Bejöhetek?

-Igen, persze! –azzal Kendall bejött megállt mögöttem és ránézett a laptop képernyőjére.

-Mit írsz? –kérdezte.

-Ömm.. Ja.. Csak egy.. Semmi.. Nem érdekes.. Tudod, csak leírom a mindennapjaimat.. Mint egy napló..

-Értem, igen az egy jó dolog! –mosolygott rám.

-Az. –mosolyogtam vissza. –Ömm.. Figyelj.. Köszönöm a mai napot, nagyon jól éreztem magam!

-Ugyan már.. Ne köszönd.. Mindjárt elpirulok.. –vigyorodott el.

-Haha! –vigyorogtam én is.

-Amúgy.. Csak meg akartam köszönni, hogy a kórházban végig mellettem voltál.. De tényleg.. Nagyon aranyos vagy.. Én..

-Kendall! –szakítottam félbe. –Erre vannak a barátok, hát ki lennék én, ha mindazok után, amit értem tettél, csak úgy elmennék mellőled? Hülye leszek.. –nyomtam egy puszit az arcára, aztán egymásra néztük és elmerültünk egymás szemébe.. Gyönyörű zöld szemei szeretetet, ám félelmet sugároztak. Nem tudtam mitől félhet, de nem is volt időm végig gondolni, mert hirtelen közelebb hajolt hozzám és az ajkunk már majdnem összeért, de mielőtt ez megtörténhetett volna, Carlos szólalt meg az ajtóban.

-Sziaszt.. Óó.. Ne haragudjatok.. Én nem akartam.. Megyek is.. Én csak.. –mondta.

-Ne! Nem kell elmenned! –válaszolt neki Kendall. –Én már amúgy is megyek aludni. Jóéjt Anne!

-Jóéjt.. –válaszoltam, de a hangomból Kendall érezhette a csalódottságot és letörtséget, mert egy amolyan „sajnálom” pillantást vetett rám..

-Jóéjt! –mondta Carlos is.

-Jóéjt Carlos! –válaszoltam neki.

Miután kimentek a szobámból, vagy egy tíz percet szomorúan és elgondolkodva bámultam a falat és utána akaratlanul is kitört belőlem a sírás. Egy újabb érzés.. Azt hiszem ezt nevezik csalódottságnak.. És igen.. Csalódott voltam.. Úgy éreztem, hogy a sors mindenből a rosszat akarja nekem.. De akármennyit is gondolkozok rajta, nem tudom felfogni, hogy miért.. Mi rosszat követtem el az életben?

6. fejezet: Remény

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy megint ilyen későn írtam, így azt a látszatot kelthettem, hogy abbahagytam a blogot! Na.. Nem hagytam abba, csak most fejeztem be ezt a részt, mert már régebben elkezdtem! Remélem tetszeni fog :) Ui.: megpróbálok majd minél hamarabb írni új részeket :) Szerintem főleg hétvégente fog majd összejönni :) Megpróbálok majd igyekezni :)

*

A baleset óta eltelt egy hét, de Kendall állapota nem javult.. Kómában volt és számítottunk rá, hogy javulni fog az állapota, azonban nem javult.. Szerencsére nem is romlott, de ez akkor sem nyugtatott meg.. Nem nagyon bírtam, amennyi könnyet azon a héten hullattam.. Egy egész tó megtelhetett volna vele.. Minden nap sírtam és semmi, illetve senki sem tudott jobb kedvre deríteni.. 

Mint kiderült, Kendall kiment valószínüleg az autójához és (mivel aznap esett az eső) elcsúszott a vizes földön és a karja megsebesült a lába pedig eltört.. És kómába zuhant.. Nem tudtam elhinni, hogy miért történik megint egy rossz dolog.. Nem volt még elég? Nem? 

1 óra elteltével még mindig ott ültem Kendall mellett. A srácok állandóan kérdezgették, hogy ne hozzanak e nekem valamit enni vagy inni vagy olvasni vagy bármi mást, de én nem bírtam se enni, se inni, se olvasni.. Csak Kendall mellett akartam lenni és semmi más. Még ha az napokba vagy akár hetekbe telik is. Ő a megmentőm, a hősöm, mindent megtett értem, kezdve azzal, hogy kihozott az árvaházból.. És ha én ott hagynám, akár egy napra is, úgy érezném, hogy cserben hagytam őt.. Lehet, hogy ez nem így van, de úgy éreztem, hogy akkor se mehetek el mellőle. Most rajtam a sor, hogy kiálljak mellette és bízzak a felépülésében. Nem hagyhatom csakúgy magára. Milyen barát lennék akkor? Az a dolgom, hogy itt legyek és fogjam a kezét.

*

2 óra elteltével még mindig ott ültem mellette (egyértelműen), de nem volt semmi változás. Lehajtottam a fejem és vártam a csodát.. Nagyon nehezen bírtam várni, de megérte, mert egyszer mintha azt hallottam volna, hogy valaki a nevemet suttogja. Azonnal fölkaptam a fejem és Kendallre irányítottam a tekintetem. Nem hittem el amit láttam. Kendall szeme nyitva volt és a szájából egy halk név hangzott el. Az én nevem. Egyből fölpattantam és közelebb ültem hozzá. Kendall erre megszorította a kezemet és –ugyan akadozva-, de elkezdett beszélni:

-A-Anne. Te vagy a-az?

-KEN.. –fékeztem meg gyorsan magam, mert nem akartam egyből örömömben rákiáltani. –Mármint.. Igen, én vagyok.. Hogy érzed magad? El sem hiszed mennyire örülök, hogy végre felkeltél.

-Köszi. De.. Fáj nagyon a lábam és a kezem.. Nem értem.. Miért?

-Mert eltört.

-Mindkettő?

-Igen. Sajnos.. De már javul! Hidd el! Meg fogsz gyógyulni és amíg ez nem történik meg, addig én el sem mozdulok mellőled! Ezt megígérhetem neked!

-Te ki vagy? –mondta Kendall válaszként.

-Hát.. Anne.. Tudod.. –válaszoltam kissé meglepve.

-Milyen Anne? Én nem tudom ki vagy.. És mit akarsz tőlem? ŐRSÉG, ŐRSÉG!

-Kendall!! Halkabban! Nem emlékszel rám? De hát egy perce még tudtad, hogy ki vagyok..

-Ki az a Kendall? Még egy idegen?

-Hát te vagy az! Te vagy Kendall!!

-Én? Tényleg? És te ki vagy?

-Jesszusom.. –tört ki belőlem a sírás. –Azonnal szólnom kell az orvosnak.

-Miért kell szólnod az orvosoknak Anne? Nincs semmi bajom, csak fáj a lábam meg a karom. De azt mondtad, hogy azért, mert eltörtek. Akkor gondolom meg fognak gyógyulni. Most miért sírsz Anne?

-Te.. t.. Erre emlékszel, de a nevemre nem?

-De hát most mondtam a neved.. És miért ne emlékeznék? Ezt nem értem..

-De.. Hát.. Azt tudod, hogy ki vagy?

-Hogy ne tudnám már? –vigyorgott Kendall. –Kendall vagyok, nem emlékszel?

-Mi?? Egy perccel ezelőtt még azt se tudtad, hogy te ki vagy..

-Tényleg? Az lehetetlen.. Mindenre emlékszem.. Csak arra nem, hogy miért kerültem ide.. De ezt miért is mondom el egy idegennek?? És te amúgy ki vagy? És esetleg tudod az én nevemet? Mert annak nagyon örülnék..

-M..Mi? De hát.. Na jó, most azonnal rohanok az orvoshoz.. Ez nem normális.. –azzal kirontottam a teremből, egyenesen az orvost keresve. Ordibáltam teljes hangerővel az orvos nevét, de nem kaptam választ.

-Kérem ne ordibáljon, ez egy kórház!! –szólt rám már vagy a harmadik ápolónő. De én figyelmen kívül hagytam minden ilyen jellegű mondatot és tovább üvöltöttem. 10 perc után végre megtaláltam az orvost és teljes pánikba esve elmeséltem neki, hogy mi történt. Épphogy befejeztem a kis „történetet”, az orvos máris rohant Kendall kórterme felé. Mikor odaért megvizsgálta és azt mondta, hogy egy nagyon ritka sérüléssel van dolgunk. Azt mondta, hogy „időnként előtörő memóriahiány”-al van dolgunk, ami annyit tett, hogy egyszer tud mindent magáról és az életéről, a másik pillanatban meg mindent elfelejt. Ezt egy apró műtét segítségével helyre tudják hozni. Így még két hétig bent kéne maradnia.. Az orvos beszélt Loganékkel is, akik arra a döntésre jutottak, hogy kifizetik a műtétet. Asszem megtehetik.. Holnap már kezdik is.. Annyira aggódom érte.. Remélem minden rendben lesz..