16. fejezet: Egy jó nap

Sziasztok! :)

Tudom, nem péntek van és ezért bocsi, csak tegnap nem volt kedvem se meg ihletem se az íráshoz.. Igazából ma se nagyon, ezért is lett ez a rész olyan rövid.. Most talán nem is sikerült olyan jól, mint szokott, ne haragudjatok, de remélem azért tetszeni fog nektek! :) Bocsánat még egyszer! Jó olvasást! :)

*

Másnap úgy tűnt, hogy minden a "régi" megszokott kerékvágásban ment. Mindenki fölkelt a maga megszokott idejében, lement reggelizni, aztán beszélgettünk. Olyan dél körül csöngettek és Carlos nyitott ajtót.
-Sziasztoooooook! -láttam meg Davidet az ajtóban. -Na indulhatunk?
-Persze, menjüünk!! -válaszolt rá Carlos.
-Mi? Hova? És mi ez a sejtelmes mosoly mindannyitokon? -kérdeztem csodálkozva.
-Hát.. Van számodra egy meglepetésünk. -mondta James az ő sajátos sejtelmes mosolyával.
-Milyen meglepetés? -csodálkoztam továbbra is.
-Majd meglátod! -vigyorgott Kendall és Logan is. Majd mind az öten. Na jó.. Kezdjek el félni?
Beszálltunk a kocsiba és elindultunk. Vagy egy óráig mentünk és közben semmi másra nem bírtam gondolni csak arra, hogy hova mehetünk.. A srácok próbáltak beszélgetni velem de tőlem csak ilyen "hm?/ühümm/ja/biztos" jellegű válaszokat kaptak. "Utunk" végén, Kendall egy parkolóban állt meg, amivel szemben egy stúdió volt. Meglepődtem, mert nem tudtam, hogy most oda akarunk bemenni? De minek? De végül tényleg oda mentünk be, ahol egy férfi és egy nő várt ránk. Miután bemutatkoztam nekik, elindultunk felfelé a második emeletre. Nagyon szép, modern stúdió volt és közben leesett, hogy ennek a nevét már hallottam valahol.. Ez egy híres stúdió.
-Na most.. Melyik számot szereted nagyon? -kérdezte beérve egy szobába a nő. Ebben a szobában volt egy pult, ahol a hangot lehet állítani meg javítani meg ilyenek, azelőtt pedig egy üvegfallal volt kettéválasztva a szoba. Az üvegfal mögötti részen volt egy mikrofon, arra ráakasztva meg egy fejhallgató.
-Én.. Hát.. Nem is tudom.. Sok kedvenc számom van.. De miért? -válaszoltam.
-Hogy tudjuk, hogy mit tudsz, illetve akarsz elénekelni?
-Elénekelni? Hogy hogy elénekelni?
-Hát ez egy stúdió és ahol most vagyunk, ott énekelni szokás. Tudod.. A mikrofonba.
-Várjunk.. Én.. Most itt komolyan elénekelhetek egy dalt? Wow, aztaaaaa, nagyooon köszönöm fiúk, annyira cukiiiiik vagytok, ti vagytok a legjobbak!
-Ugyan már! -kezdte David. -Tudtuk, hogy ez az álmod és gondoltuk ideje lenne, hogy meg tudd valósítani! Na de most sipirc oda be és énekeelj! -mosolygott.
-Jóó! Akkor mondjuk legyen.. A "Picture this" az én kedvenc bandámtól. TŐLETEEEEK!! -majd bementem és fölvettem a fejhallgatót. Egy percig álltam és vártam, aztán elindult a zene és mondták, hogy kezdjek el énekelni. Mikor végig énekeltem a dalt, a srácok "hú húúú"-ni kezdtek, berohantak hozzám és egyszerre 5-en rohantak le az öleléseikkel és a "nagyon jóó volt" "király vaagy" "gyönyörűen énekelsz" jellegű mondataikkal.
-Nagyon szépen énekelsz, őstehetség vagy! Ha szeretnéd írunk neked egy dalt és akkor 1 hét múlva vissza kéne jönnöd, hogy forgassunk neked egy videoklipet. Benne vagy? -mosolygott rám a férfi.
-Úristen, komolyan? ÁÁÁÁÁÁÁ, persze, hogy benne vagyok! Nagyon szépen köszönöm! De jóóóóóó! -visongtam.
-Nincs mit köszönnöd! -mosolygott a férfi. -Akkor egy hét múlva újra találkozunk, a részletekért majd hívunk!
-Köszönöm szépen! Jujj de boldog vagyook! Annyira hálás vagyok! Most már minden álmom valóra vált! Család, barátok, BTR és az éneklés!
-Nagyon örülünk, hogy örülsz! -mosolygott Kendall. -Na és most.. Elmegyünk egy étterembe.
-Tényleg? Wow, ez életem egyik legjobb napja! -ujjongtam.
Az étterem nagyon királyul nézett ki. Az "Aquvarium" néven ismert étterem belülről olyan volt, mint ha a tenger alatt lennénk. Tele volt halakkal teli akváriumokkal és különböző tengeri díszekkel. Nagyon hangulatos volt és az étel is nagyon ízletes volt.
Az étterem után David még átjött hozzánk és beszélgettünk egy csomót. Sok minden kiderült. Hogy Davidnek ki tetszik, hogy kinek tetszik David, hogy Logannak ki jön be (igen, ezzel kapcsolatban még fel kell hívnom Sophiet! Biztos örülni fog a hírnek!) és így tovább. De persze sok minden másról is beszéltünk, nem csak erről.
-Nekem is tetszik valaki! -kezdte Kendall.
-Jajj de édes vaagy! Én is szeretleeeek! -mondta "olvadozva" Logan.
-Jajj Logan, nem te! -tette a kezét az arcára Kendall. -Hanem ez a gyönyörű, tehetség és csodálatos lány! -karolt át.
-De cukii vagy, én is tetszem magamnak! -válaszoltam vigyorogva. -Nem, amúgy te is tetszel nekem nagyon!
-És én nem tetszem neked Anne? -kérdezte szomorúan Carlos, majd előtűnt az arcán egy halvány mosoly, ami percek kérdése és vigyorrá változik.
-De Carlos, beléd vagyok szerelmes, ne szomorkodj! Kendall csak az álca! Ugye Kendall?
-Hát persze Anne! Nekem meg igazából Logan jön be! -egy kis csönd következett, majd mindannyiunkból kitört a röhögés. -Na jó, ez fura volt! -röhögött Kendall.
-Hát.. Az nem kifejezés.. -röhögött James is. -Szóval akkor Anne és Carlos, azaz Carne, Logan plusz Kendall, azaz Kogan.. Akkor már csak mi maradtunk hátra.. -fordult James David felé. -Nem titkolhatjuk tovább!
-Igazad van! -válaszolt David. -Mi.. Mi vagyunk.. JAVIIIID! ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK JAMESIIIIIM!
-ÉN IIIIS DAVIDEEEM!
-Na jó srácok, eléég, már nem kapok levegőt a röhögéstől.. -szakítottam őket félbe. Még pár percig röhögtünk azon, hogy milyen hülyék vagyunk, aztán folytattuk a beszélgetést. Előkerültek olyan témák, amikből látszik, hogy tényleg nem vagyunk normálisak. Így például "hogy lehet, hogy az állatok nem tudnak beszélni?" meg hogy "nekem miért barna a hajam?".. Hát igen.. Ne kérdezzétek, néha én sem értem, hogy lehetünk ennyire hülyék..
Lényegében remek nap volt, nagyon élveztem minden egyes percét. Nagyon jó volt minden, örülök, hogy velük tölthettem a napom.
Éjfél körül volt mikor már David is hazament, mi meg készültünk lefeküdni.
-Bejöhetek? -kopogtam Kendall ajtaján.
-Persze, kérdezni se kell. -mosolygott.
-Nagyon jó volt ez a nap, köszönök mindent neked is! -ültem le az ágyára.
-Semmiség, örülök, hogy tetszett!
-Valahogyan már meg kéne hálálnom a sok jót, amit értem tettetek!
-Ugyan már, dehogy kell! Ne is törd ezen a fejed!
-De! Akkor is töröm! -mosolyogtam.
-Hát látom megállíthatatlan vagy.. -nevetett. -Na de most menj aludni, már késő van!
-Rendben, akkor jó éjt!
-Jó éjt! -majd közelebb húzott magához és megcsókolt.
Boldogan mentem aludni. Boldog voltam minden miatt. Hogy ilyen jóra fordult minden. Remélem így is marad. Eddig úgy tűnik minden rendben van. A szüleimet börtönbe zárták a tárgyalásig. Majd utána kiderül, hogy ez így is marad-e vagy nem. Mindenesetre addig is biztonságban vagyok.
Este még a többiekhez is bementem, illetve Loganhez csak akartam. Hallotam, hogy valakivel -valószínűleg Sophieval- beszélt telefonon, így gondoltam most inkább nem zavarom. Tuti, hogy össze fognak jönni, ez eléggé egyértelmű. Jamesnek még nincs senkije, bár mikor nézegettem a telefonját, akkor láttam a hívásokba, hogy egy Halston nevű lánnyal elég sokat szokott beszélni. Hát nem tudom miért nem beszélt még nekünk róla, de nem kérdeztem rá, gondolom, ha úgy gondolja, hogy ő az igazi, akkor majd úgyis mondja. Carlos még nem talált magának senkit, de biztos, hogy nem kell sokáig várnia, hiszen ő egy nagyon édes, jó fej és helyes srác, szóval.. David randira hívta a lányt, aki tetszik neki, aki mint közben kiderült az a lány, akinek tetszik David. Én és Kendall nagyon jól megvagyunk, szeretjük egymást nagyon, úgy érzem ő az igazi. Remélem minden így marad. Bár úgy őszintén már belegondoltam, hogy mi lesz ha egyszer szakítunk és.. Hát akkor eléggé kínos lesz itt lakni.. De remélhetőleg ez nem fog megtörténni, nézzünk pozitívan a jövőbe.

15. fejezet: Elrabolva

Sziasztok! :)

Bocsi, hogy ilyen későn, de itt a beígért új rész! :) Kicsit későn írtam meg.. Ma.. Ne haragudjatok a várakozásért! Remélem tetszeni fog, jó olvasást! :)

*

*DING DONG DING DONG DIING DOOOONG*
-Mi ez? -keltem a ház csengőjére, amiből egyértelműen érződött, hogy valaki nagyon idegesen nyomkodja. -Waaa.. SRÁCOOK! VALAKI CSÖNGET!
Már nagyon vártam az afféle válaszokat, hogy "Jó, máris megyek" vagy hogy "Nyitom", de sajnos nem kaptam meg egyiket se, szóval nekem kellett fölkelnem és elindulni kinyitni az ajtót. Ránéztem az órára és kicsit meglepődtem, mert még csak reggel 7 óra volt. Nem tudom ki jön ide ilyenkor és hogy mit akar.. Hát ezt csak egy úton tudhattam meg, ha elindulok lefele és kinyitom az ajtót.
*DING DONG DIING DOOOOOONG*
-MEGYEK MÁR! -kiabáltam lefele.
Amint leértem kinyitottam az ajtót és hát.. Nem is tudom mit mondhatnék.. Egy ismeretlen férfi állt az ajtóban..
-Ömm.. Jó napot, ismerjük egymást? -kérdeztem.
-Szállj be a kocsiba. -mondta parancsoló hangon az idegen.
-Tessék?
-Szállj be! -azzal megfogta a karom és a kocsi felé húzott.
-SEGÍTSÉÉG! KENDALL!! SEGÍTS!! ÁÁÁÁ!! ERESSZEN EL! -ordibáltam kétségbeesetten, ám reménytelenül.. Senki se hallotta meg..
A férfi betömött a kocsiba, majd ő is beszállt és bezárta az autót. Elindultunk. Teljesen kétségbe voltam esve, nem tudom mi történhet megint. És hogy mit akar tőlem ez az ember. Nem értettem az egészet. Csak úgy beállít reggel 7-kor egy férfi, akit még soha életemben nem láttam és elrabol magával? De miért?
Körül-belül fél óra múlva a kocsi lassítani kezdett és megállt egy ház előtt. A háznak arany színű kapuja volt, ami felé -miután kiszálltunk az autóból- elkezdett vinni az idegen. Elővett egy kulcsot, kinyitotta a kaput, majd beléptünk azon. Ezután egy kis kert fogadott minket, ami tele volt szebbnél szebb virágokkal és még egy kis tó is volt benne. A bejárati ajtóhoz érve a férfi ismét elővette -illetve felemelte- a kulcsát és kinyitotta az ajtót majd beléptünk rajta. Ott egy előszobába léptünk, majd tovább mentünk egy szobába, amiből egy másik szoba nyílt. Oda mentünk, ami -mint kiderült- a konyha volt. Ott meglepő felfedezést tettem. Két ember ült az asztalnál.. Egy nő meg egy férfi.. Igen, jól gondoljátok.. A szüleim..
-Na végre, hogy megérkeztetek! Már aggódtunk! -mondta az "anyám".
-MI? Ti meg mit keretek itt? -csattantam fel. -És ki ez a pasi? És mi ez az egész már megint?
-Hát.. Rájöttünk, hogy máshogy nem szerezhetünk meg téged, csak úgy ha elhozunk onnan. -mondta az "apám".
-ELHOZTOK? MI AZ HOGY ELHOZTOK? INKÁBB ELRABOLTATTOK! -egy kicsit lenyugtattam magam majd folytattam. -Ez fantasztikus.. Gratulálok.. Abba nem gondoltatok bele, hogy ha a srácok felkelnek, észre veszik, hogy nem vagyok ott és hívják a rendőröket és akkor ők megtalálnak majd engem?
-De.. Gondoltunk.. De nem fognak hamar megtalálni, addig pedig nem mehetsz ki sehova!! Majd mi hozunk neked mindent, amit csak akarsz! Ruhákat, ékszereket, bármit! -mondta az apám, úgy mintha ez tök természetes lenne. -De azt a kis időt is kiélvezzük, amíg velünk vagy!
-Ez most ugye nem komoly? Úgy akartok megszerezni magatoknak, hogy ELRABOLTOK?? ENNEK AZ ÉG VILÁGON SEMMI ÉRTELME! ÍGY SOHA NEM SZEREZTEK MEG ENGEM! HÁT MILYEN SZÜLŐK VAGYTOK TI? ELŐSZÖR BEADTOK EGY ÁRVAHÁZBA, MAJD 17 ÉV UTÁN AZ A ZSENIÁLIS ÖTLETETEK TÁMAD, HOGY ELRABOLTOK? HOGY VELETEK ÉLJEK? ÉS KI EZ A PASI?
-Jól van, nyugodj le, úgy is hamar rád találnak a rendőrök.. És ő itt egy munkatársam.. -mondta az anyám..
-Úgy is hamar rám találnak? Ezt most ugye nem mondod komolyan? Az eszem megáll.. Hogy ti milyen önző és szemét emberek vagytok.. Ilyet se sokszor hallani.. Hogy lehet nektek gyereketek? Most azonnal elmegyek innen és feljelentelek titeket! -majd az ajtó felé vettem az irányt, de az anyám megfogta a karom és megállított.
-Sajnálom.. De szeretném ha maradnál! Fönt van a szobád, a munkatársam, George megmutatja neked! -mondta, úgy mintha mi sem történt volna. Mintha ez normális lenne.
-Eressz el! Nem fogok itt maradni!
A kilincs után nyúltam, de az anyám elém ugrott, bezárta az ajtót és elrakta a kulcsot. Ezt nem hiszem el.. Most mit tegyek..??
A zsebembe nyúltam. ÚRISTEN!! ITT VAN A TELEFONOM!! Tegnap este mikor mentem fogat mosni, bekapcsoltam a zenét rajta és a pizsama zsebembe raktam. Úgy tűnik ott hagytam. Persze a zenét kikapcsoltam, csak hogy tisztázzuk. Szóval a lényeg, hogy mivel rájöttem, hogy nálam van a telóm, ezért hagytam, hogy George felkísérjen a szobámba, hogy utána fel tudjam hívni Kendallt.
Miután bementem a "szobámba" és már George is elment, gyorsan előkaptam a telefonomat és Kendall számát tárcsáztam. Kicsöngött. Várakozás közben körülnéztem a szobába. Egész szép volt. Volt egy francia ágy, egy nagy íróasztal, rajta egy számítógép, a szoba falai sárgák voltak és volt az egyiken egy tükör is. Hát sok más minden volt még itt, de nem volt időm teljesen körül nézni, mert Kendall szólt a telefonba.
-ANNE! VÉGRE, HOGY FELVETTED! HOL VAGY? -szólt kétségbeesett hangon.
-Ne haragudj, le volt némítva a telefonom! Nyugodj le kérlek! Illetve.. Jól vagyok csak.. Gyorsan és halkan kell beszélnünk..
-Mi történt? Mond már kérlek!
-Elraboltak.. A szüleim.. És..
-HOGY MIVAN??
-Cssssss, halkan kérlek!!
-Igaz, ne haragudj! És hova vittek?
-Igazából egy George nevű férfi hozott ide a szüleimhez.. Az utca nevét megnéztem. Star street. Viszont a ház számot már nem találtam. De el tudom mondani, hogy néz ki. Nagy, fehér ház, arany kapuval, virágos kert egy kis halastóval. A ház teteje lapos és fekete színű. Kérlek siess! Most le kell tennem, valaki jön fel! Siess!
Azzal le is csaptam a telefont. Kopogást hallottam a szoba ajtaja felől, majd miután mondtam, hogy jöjjön be, az anyám állított be.
-Minden rendben kicsim? -kérdezte.
-Minden rendben? Kicsim? Ne merj így szólítani! Gyűlöllek! Bárcsak soha nem találkoztam volna veletek! Milyen elmebeteg már az, aki ilyet tesz a saját lányával? Ilyeneket..
-Ne haragudj, nem így akartuk, de tudtuk, hogy a bíróság úgy se ítélne téged hozzánk..
-Ja értem, tehát ezért az a megoldás, hogy elraboltok és bezártok, majd jönnek a zsaruk és ti évekre börtönbe kerültök? Hát nagyon gratulálok, ész az van bőven..
-Legalább azt a kis időt is veled tölthetjük! De mond.. Beszéltél valakivel? Mert úgy hallottam.
-Mi közöd van hozzá? De ha nagyon tudni akarod, akkor nem.. Kivel beszéltem volna? A szekrénnyel? A fallal? Esetleg az ággyal? Ja, igen tényleg az ággyal! Ohh, szia ágy! Hogy vagy? Én tök jól vagyok.. Örülök, hogy TUDOK ITT VALAKIVEL BESZÉLNI..
-Jól van, nem kell ilyennek lenni..
-Ilyennek lenni? ILYENNEK LENNI? TI gondoltátok azt, hogy ha majd 17 év után elraboltok, akkor majd örömömben a nyakatokba fogok borulni és veletek fogom tölteni az időt.. Igeen, biztos nem ebbe a szobába fogok maradni.. Áááá.. Sőt! Ha jönnek a zsaruk, megmondom nekik, hogy "Ne! Hagyják! Én maradni akarok ezekkel a fantasztikus szülőkkel, akik egyáltalán nem rontották el a gyerekeik életét! Ők a legjobb szülők a világon!".. Hisz olyan jó elrabolva lenni! Imádom! Főleg, hogy itt van új legjobb barátom is, az ágy. -azzal lerogytam a földre és szorosan átöleltem az ágyat. Igen, ironizáltam, mert éreztem, hogy most én vagyok az okosabb és ezt tudatni is akartam vele.
-Jól van.. Én most inkább kimegyek..
-Jó, menj is! Hogy ne előttem kelljen a rendőröknek téged elkapni kedves..!!
Amint ezt ki mondtam, a csengő szólalt meg. Ez gyors volt.
-Ez nem jött össze. De azért "jó" volt az "együtt töltött idő"! Remélem máskor is "összefutunk" ily módon..!! -kacsintottam az anyámra.
Az anyám teljesen kétségbeesett. Tudta, hogy itt a vége. Csak akkor jött rá igazán, hogy ez nem volt jó ötlet. Jó hamar, mi?
Lerohant a földszintre, ki az ajtón, az apám egyenesen utána, de nem sikerült elmenekülniük (jééé), mert a rendőrök elkapták őket. Ahogy George-t is. Őket elvitték.
Egyszer csak lépteket hallottam. Nagyon megijedtem, mert a nagy "izgalmakban" elfelejtkeztem valamikről.. Vagy inkább valakikről.. Akik a rendőrökkel jöttek.. És mivel nem láttam őket velük, ezért megijedtem.. Valószínűleg előbb bementek a házba és elkezdtek engem keresni, csak nagy lehetett a felfordulás, ezért lassabban találtak meg. De így is hamar. Na mindegy, szóval a léptek az ajtóm felé közelítettek és mikor odaértek, Kendall jelent meg az ajtóban. Nagyon megkönnyebbültem és felsóhajtottam.
-ANNE! -kiáltotta Kendall zihálva.
-KENDALL! -kiáltottam én is, majd egymás karjaiba rohantunk. Percekig öleltük egymást szorosan. Én sírtam. Ő vissza tudta tartani, de éreztem, ahogy a szíve hevesen dobog.
-Minden rendben? -kérdezte miután elengedtük egymást.
-Igen.. Azt hiszem.. Ugye letartóztatják őket?
-Nem tudom.. De szerintem igen!
-Remélem..!!
-Gyere, menjünk!! -karolta át a vállam Kendall. Én a derekát karoltam át, majd elindultunk. Lent a srácok a kocsinál vártak ránk és mikor észrevettek, azonnal felénk rohantak. Mindannyian egyszerre öleltek meg és nem akartak elengedni.
-Srácok! Megfulladok! -mondtam levegő után kapkodva.
-Jajj ne haragudj, de annyira féltettünk! -mondta Logan.
-Awww, ez nagyon aranyos, köszönöm, de jól vagyok! Csak.. Menjünk haza!
Mikor hazaértünk, Sophie és David ült a térdükre könyökölve a házunk előtti lépcsőn. Mikor meglátták az autónkat, egyből felpattantak és elénk rohantak.
-Sziasztok! Hát ti? -szálltam ki a kocsiból. Válaszként csak lerohantak és megöleltek.
-Hál' Istennek, hogy jól vagy! Nem hiszem el, hogy ezt tették a szüleink.. Soha többé nem akarunk velük még csak találkozni se! -mondta David.
-Én se hiszem el.. Nem tudom mire volt ez nekik jó.. -válaszoltam. -De inkább felejtsük el, köszönöm, hogy ide jöttetek, annyira szeretlek titeket! És titeket is srácok!
-Mi is téged! -mondta szinte mindenki egyszerre.
-Szia Sophie! -mondta Logan Sophienak.
-Sz-szia Logan! -köszönt neki Sophie is. Mi történik? Mi ez a nagy köszöngetés?
-Hogy vagy? Áll még a holnap? -kacsintott Sophiera Logan.
-Jól, köszönöm! P-persze! -mosolygott zavartan Sophie.
-Szuper! -mosolygott vissza Logan is.
-Mi ez? Mi lesz holnap? -kérdeztem csodálkozva.
-Ja, még nem mondtuk? -kérdezte Logan. -Sophieval étterembe megyünk!
-O-ohh tényleg? És mióta van ez a nagy szerelem? Nem is szoktatok beszélni egymással..
-Hát.. Igazából.. Emlékszel még a halloweeni bulira? -kérdezte Sophie nekem idézve kérdését.
-Persze!
-Na. Hát akkor mikor Logan a színpadon volt, egymásra néztünk és egy pár percig egymás szemébe néztünk. Majd miután Logan lejött onnan, oda jött hozzám és a kezembe nyomott egy papírt, amin a telefon száma állt és az, hogy hívjam fel. Először nem mertem, de aztán erőt vettem magamon és pár nappal később  felhívtam. Na akkor hívott el. -mesélte Sophie, és közben rendesen elpirult. Róla tudni kell, hogy imádja a Big Time Rush-t és Logan belőle a kedvence. Kívülről kicsit visszafogott volt, de belülről.. Meg mikor nem a srácokkal vagyunk.. Sikítozik.. Képzelem most mekkorát tudna sikítani! Mondjuk megértem! Én is így vagyok Kendallel!
-De jó, hát nagyon örülök nektek! Remélem jól fog alakulni! -mosolyogtam rájuk.
Bementünk a házba és mindent magunk mögött hagyva leültünk a konyhába enni. Így heten olyanok voltunk, mint egy nagy család. Jót beszélgettünk és sokat nevettünk. Mindenki nagyon boldognak látszott. Reméltük, hogy vége van a szüleim "terrorjának". Szörnyű volt ez az egész, de szeretnénk már végre magunk mögött tudni ezt! Mindenesetre nagyon örültünk, hogy így egymásra találtunk és együtt lehetünk!
Evés után bementünk a nappaliba és megnéztünk egy filmet. Nagyon jó volt, kicsit kikapcsolódtunk. Az egész napot együtt töltöttük, délután elmentünk vásárolgatni és még egy csomó programon voltunk. Sophie és Logan nagyon sokat voltak együtt, állandóan egymással beszélgettek és egymás mellett ültek, illetve mentek. Persze velünk is beszéltek, de egymással egy kicsivel többet. Nagyon aranyosak együtt. Örülök a boldogságuknak. Mi Kendallel is megvagyunk, végig kézen fogva mentünk és mi is sokat beszélgettünk mindenféléről. Azt hiszem ő az igazi, nagyon szeretem őt.

14. fejezet: Tesók

Sziasztok! :)

Amint láthatjátok kaptam egy oldaltól fejlécet, ami nekem személy szerint irtóra tetszik! :) Nem tudom ti hogy vagytok vele, de kérlek titeket, hogy a kommentbe írjátok le azt is, hogy nektek, hogy tetszik az új külső+fejléc! :) És aki olvassa attól kérem, hogy értékelje vagy kommenteljen vagy mindkettő, mert szeretnék visszajelzéseket kapni, hogy tudjam, hogy hányan olvassátok! :) Előre is köszönöm, jó olvasást! :) Ja, ja igen és még annyit mondanék, hogy mostantól minden pénteken lesz új rész! :) Remélem ez nem jelent senkinek sem gondot! :)

*

Másnap reggel kialvatlanul ébredtem.. Alig tudtam aludni, mert egész éjszaka rémálmok gyötörtek.. Az összes ugyanarról szólt.. A szüleimről.. Hogy elvisznek magukkal..
Fel se öltöztem, csak fogat mostam és megfésültem a hajam, majd elindultam lefele. Lent Kendall kivételével mindenki ott volt. Logan épp a reggelit készítette, Carlos meg James a nappilban játszottak playstation-t.
-Anne! Hát fölkeltél? -köszöntött Logan. -Jó reggelt! Hogy aludtál?
Majd odajött hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Háát.. -ültem le egy székre. -Nem mondhatnám hogy jól..
-Miért?
-Mert rémálmaim voltak, arról, hogy a szüleim elvisznek magukkal.
-Ugyan már, te is tudod, hogy ez nem történhet meg!
-Igen, tudom.. De.. Akkor is félek..
-Jajj! Ne félj, nem lesz semmi baj! -mosolygott rám azzal a hihetetlenül aranyos mosolyával.
-Köszönöm! -mosolyogtam vissza.
Felálltam és elindultam a nappali felé.
-Jó reggelt fiúk! -köszöntem Jamesnek és Carlosnak.
-Jó reggelt Anne! Gyere ide, ülj le közénk! -mosolygott Carlos.
Odamentem és leültem a két fiú közé.
-Miújság? Mit csináltok? Mármint látom, hogy mit csináltok, úgy értem, hogy.. Na jó, bocs, kicsit álmos vagyok.. -vigyorogtam.
-Álmos? -csodálkozott James. -Nem aludtál?
-Nem tudtam..
-Miért? -kérdezte most már Carlos.
-Rémálmok gyötörtek.. De ezt most inkább hagyjuk.. Ha nem baj..
-Nem, dehogyis, naa, gyere ide. -ölelt át Carlos, majd James is. Mikor Carlos megölelt éreztem, hogy mindjárt elsírom magam, azonban ez James vállán következett be. Egy pár percig ott sírtam, James pedig végig szorosan ölelt.
-Ugyan, semmi baj, ne sírj! -suttogta James a fülembe. -Sejtem, hogy miről álmodtál, de nyugodj meg, nem lesz semmi baj!
-J-jó, remélem.. -szipogtam. -Kendall hol van? -jutott eszembe a kérdés.
-Ja, hát.. Elment..
-Hova?
-Hát, a szüleid elhívták egy kávézóba, hátha megtudnak egyezni peren kívül is.
-Hogy mi? -pattantam fel a kanapéról.
-Hát.. Így talán jobb lesz, nem?
-Nem! Mert mivan ha Kendall beleegyezik abba, hogy a szüleimmel menjek? Mert ha már ennyi év után felkutattak, akkor csak nem lehet velük megegyezni..
-Ugyan már! Kendall soha nem hagyná, hogy velük tarts! És mi se! -jött be Logan is a nappaliba. -De abban van valami igazság, hogy nem fogják annyiban hagyni.. De ez persze nem azt jelenti, hogy náluk fogsz lakni!
-Igazad van! Ezt nem hagyhatom! -azzal az ajtó felé vettem az irányt, fölkaptam a kabátom és kirohantam az ajtón.
-ANNE! NEM ÚGY ÉRTETTEM! GYERE VISSZA! -kiabált utánam Logan.
-ANNE! VÁRJ! -kiabálta James is.
-Igen? -fordultam meg.
-A kávézó címe.. Starwalk sétány 3.
-Ó.. Kösz.. -igen, ez egy rendkívül jó ötlet volt.. A cím.. Anélkül hova mehettem volna.
-VIGYÁZZ MAGADRA!! -mondta Carlos, majd Logan is.
Igen, tudom, sokat "szaladgálok", de hát ha egyszer kell.. Akkor nincs más választásom..
Szóval körül-belül egy negyed óra alatt oda értem. A kávézó ajtaja előtt álltam vagy egy percig, majd egy nagy levegőt vettem és bementem. Az épület két emeletes volt, és mivel az elsőn nem találtam meg őket, így hát elindultam felfele. Ott miután körül néztem, hatalmas meglepetés ért. Ott ültek a szüleim, Kendall és.. Sophie.. Meg David..

-Sohpie? David? Ti.. Ti mit kerestek itt? -indultam el feléjük.
-Anne! -lepődött meg David. -Te mit keresel itt? Nem kéne most itt lenned..
Ötük közül csak David bírt megszólalni.. A többiek mind megdöbbentek.. David is, de ő nagy nehezen ki tudott nyögni valamit..
-Mi az hogy nem kéne most itt lennem? Inkább neked meg Sophienak nem kéne itt lennie.. Mi folyik itt? Kendall? Kérlek.. -mondtam szinte már könyörögve.
-Ömm.. Ne tőlem kérdezd, nem az én feladatom elmondani.. Sajnálom, elmondtam volna, csak hát idejöttél.. Szóval most inkább ülj le közénk és szerintem a szüleidet kérdezd..
-Jól van. -ültem le Kendall mellé. -Szóval akkor mi folyik itt?
-Hát.. -kezdte Sophie. -Ezt elég nehéz elmondani, de nem titkolhatjuk örökké.. Anne! Tudom ezt most nehéz lesz megemésztened, de kérlek próbáld meg feldolgozni! Tudom, hogy nehéz lesz, de..
-Csak mond már lécci! Megöl a kíváncsiság! -vágtam közbe.
-Jó, szóval.. David és én neked.. Neked.. A.. Segíts már David..!!
-Ajj Sophie.. Soph és én a tesóid vagyunk! Mi hárman tesók vagyunk! -mondta David.
-Mi..? Te-tesók? Ezt meg hogy érted..??
-Úgy, hogy testvérek vagyunk.. Hogy máshogy érthetném? -mondta David idegesen.
-De hát.. Az lehetetlen.. Titeket is kiraktak mikor megszülettetek?
-Nem.. Mi velük éltünk egy ideig, csak aztán kezdtünk felnőni és úgy döntöttünk, hogy elköltözünk, de nem volt elég pénzünk 2 új lakásra, így egybe költöztünk. Igazából a szüleink akartak pénzt adni, de mi meg nem akartuk elfogadni, mondjuk ők meg azt nem akarták, hogy elköltözzünk, főleg, hogy én.. Na mindegy. Szóval. Már régebben említették, hogy van egy tesónk, csak őt beadták árvaházba. Ezért mi haragudtunk is rájuk, mert nem tudtuk, hogy ezt miért tették és akkor minket miért nem adtak be. De ezt már nem árulták el.. A lényeg, hogy egyszer meséltünk nekik rólad és mutattunk rólad képet és akkor kezdtél nekik ismerős lenni és utána jártak és kiderült, hogy te vagy a lányuk, vagyis a mi testvérünk..
-És ezt mióta tudtátok? -kérdeztem totál meglepve.
-Hát körül-belül azóta mióta beállítottak hozzátok..
-És miért nem mondtátok?
-Mert gondoltuk, úgyis elmondják ők és nincs értelme az előtt felkavarni téged! Sajnáljuk, ezt mi sem így akartuk! De azért remélem ettől még nem változik meg köztünk semmi!
-Nem, dehogyis, ez nem a ti hibátok! Hogy tehettétek ezt? -intéztem ezt a kérdést most már a szüleim felé. -És engem miért kellett kirakni? Ha őket nem..??
-Mert, akkor még fiatalok voltunk és nem álltunk készen a gyereknevelésre!! -fogott bele az apám a magyarázkodásba.
-Húha, ez nem semmi, 2 évvel.. Micsoda nagy idő.. -gúnyolódtam.
-Jó.. Lehet, hogy nem ez az igazi ok, de..
-AKKOR MI? MOST MÁR NE JÁTSSZÁTOK VELEM A HÜLYÉT LÉGYSZÍVES!! -csaptam az asztalra dühömben.
-Jól van, nyugalom.. A valódi ok az, hogy.. Huhh.. Akkor apáddal nagyon rosszban voltunk és pont akkor voltam veled terhes és nem akartuk, hogy az legyen, hogy ha elválunk, akkor abból is vita legyen, hogy kié legyen a gyerek.. Mert az a te károdra ment volna!! -mondta az anyám.
-Az én káromra? Ez most komoly? DE HÁT ÍGY IS AZ ÉN KÁROMRA MENT! Nem tűnt fel?
-Sajnálom!! -mondta az anyám.
-Sajnálod? Ennyi? Ennyi telik tőled? Egy sajnálom? Hát akkor tudod mit? Soha, de SOHA nem fogtok nyerni abban az átkozott perben és soha nem megyek hozzátok vissza! Menjetek csak vissza a szép kis életetekhez! De ne csodálkozzatok, ha ezek után a maradék két gyereketek sem fog veletek szóba állni! Mert ha 17 év után egy anyától és egy apától annyi telik, hogy "sajnálom", akkor az nem való szülőnek.. Hát én is nagyon sajnálom..!! -azzal fölálltam és felvettem a kabátomat indulásra készen. -Jössz Kendall?
-Megyek. -válaszolta Kendall. Éreztem a hangjából, hogy velem értette egyet (mint eddig mindig) és csak most tűnt fel neki igazán, hogy a szüleim túllőttek a célon. Szerintem ő sem érti, miért is kerestek fel.
-Ja és amúgy azt sem értem, hogy miért nem kerestetek? Ugyanis ez csak a véletlen műve, hogy rám találtatok. Semmi másnak nem köszönhető. Ha nem ismertem volna meg Sophiet, akkor soha nem is találkoztunk volna. -tettem még hozzá.
-De hidd el, kerestünk! Sokat! És nem a véletlennek, hanem a szerencsének köszönhető, hogy megtaláltunk! Végre! -mondta az apám.
-"Végre".. -javítottam ki. -Szia Soph, szia David, köszönöm, hogy elmondtátok, remélem még tudunk majd beszélni és ki tudunk majd alakítani egy testvéri viszonyt! Én személy szerint nem haragszom rátok egyáltalán! Mert ti őszinték voltatok!
Épp hogy megtettünk egy pár lépést, amikor David szólt utánunk.
-Várjatok! -mondta.
-Igen? -fordultunk vissza szinte egyszerre Kendallel.
-Mi is mehetünk veletek? -kérdezte Sophie.
-Ne, kislányom, kisfiam, ne menjetek, kérlek maradjatok itt velünk! -mondta Sophnak és Davidnek a.. anya.. -Kérlek..
-Fiam! Lányom! Ne menjetek! -mondta a..... apa is.. -Legalább ti ne!
-Sajnálom.. -mondta David.
-Majd ha átgondoljátok a dolgokat és őszintén bocsánatot kértek Annetől valahogyan és megbántok mindent, akkor jelentkezni fogunk!! Addig is sziasztok!! -mondta Soph is.
Azzal elindultunk négyen egyenesen le a lépcsőn, ki az ajtón a hideg, őszies utcákba.. A háború ezennel kezdetét vette.. Mindannyian tudtuk, hogy most nehéz lesz és mindenkinek be kell majd vetnie minden erejét, hogy a másiknak segítsen! Hogy támogassuk egymást! Tudtuk, hogy a szüleink nem hagyják annyiban és mindent a BTR-re fognak kenni.. Egyszerűen éreztük..

13. fejezet: Menekülés az igazság elől

Sziasztok! :)

Megvan a 3000 oldalmegjelenítés, amit nagyon köszönök nektek! :) A 12 feliratkozót is nagyon köszönöm, remélem mind a 12-en olvassátok! :) Meg remélem azért azok is olvassák akik nincsenek feliratkozva! :) Na jó, nem dumálok tovább, jöhet az új rész :) Remélem tetszeni fog, majd írjatok lécci komit vagy pipáljatok, köszönöm! :)

*

Emlékeztek még a szülinapomra? És arra ami utána történt? Na igen.. Ha azt hiszitek, hogy csak álmodtam, akkor higgyétek el, én szerettem volna a legjobban, ha csak egy álom lett volna.. De nem az volt.. Sajnos nem álom.. De akkor most elmesélem, hogy pontosan mi is történt.
-Mi vagyunk a szüleid.. -mondta sírva a nő.
A srácokkal egyszerre maradt tátva a szánk.
-Te-tessék? Mi az hogy a szüleim? Ez most csak valami vicc ugye? Ez egyértelműen egy vicc.. Haha.. Április bolondja? Vagy vagy igeen, halloweeni tréfa, ugye? Ugye így van? Csak egy halloweeni tréfa!! -mondtam totál kétségbeesett hanggal. De sajnos nem jött be.. Ugyanis mutattak egy papírt, ami egyértelműen kimutatta, hogy ők a szüleim.. Én meg a lányuk.. Vagy tízszer átnéztem azt a lapot, de mind a tízszer ugyanaz volt rajta.. Sajnos nem változott rajta semmi.. Az nem lehet. Nem lehet, hogy ők a szüleim. Az képtelenség. Lehetetlen..

Félrelökve mindenkit rohantam ki az ajtón egyenesen a vakvilágba.. Nem tudtam merre szaladjak, de sok gondolkozási lehetőségem nem volt, mivel Kendall egy "ANNE!!" felkiáltással utánam eredt. Percenként hátranéztem, mert mindig úgy éreztem, hogy Kendall nem sokára elkap. Már vagy egy öt perce futkostunk föl-alá, ám eredménytelenül, amikor egyszer csak felcsillant a szabadulás lehetősége. Egy kis, szűk utcával találtam szembe magam, de nem tértem be egyből, hanem félrevezettem Kendallt egy másik sötét utcába és mikor odaszaladt én a falra tapadtam, mint egy pióca, majd miután már messze volt tőlem én kiszaladtam egyenesen be abba a bizonyos kicsi, szűk utcába. Addigra már elfáradtam nagyon a "hajszában" és lassan sétálgattam előre. Az utcában házak sokasága volt mindkét oldalamon és néha egy-egy ember kukucskált ki az ablakokon, azt figyelve, hogy mit keres itt egy levegő után kapkodó 17 éves lány.. Na mindegy is, a lényeg, hogy jó kis hely volt, olyan csendes és nyugott. Beletelt vagy tíz percbe míg az utca végére értem, de azt hiszem megérte, mert ott egy gyönyörű rét tárult elém, amit egy erdő övezett körül. Az erdő az ősz barna, sárga, piros, narancs és sötétzöld színeiben tündökölt. Egy pár levelet a rétre fújt az ősz lágy szellője, ettől is tűnt olyan hangulatosnak. Bár nem csak tűnt, az is volt. Egy ilyen helyen mindenki könnyen kiüríti a fejét és amíg itt van, addig elfelejt mindent. Én is ezt akartam, de nem tudtam. Nem hagytak nyugodni a gondolataim.. Az hogy most mi lesz? És miért jöttek ide a szüleim 17 év után? És mi van, hogy ha elakarnak vinni magukkal? Azt nem tehetik.. Én nem akarok velük menni.. Sőt! Nem akarom őket soha többé még csak látni se!
Leültem a rét közepére és ezeken töprengtem. Már eltelhetett vagy egy óra, amikor egyre erősödő hangokat kezdtem hallani. Mintha az én nevemet kiabálták volna. Egyszer csak a rét elején egy alakot pillantottam meg. Carlos volt az.
-ANNE! -kiáltotta örömében. -Végre hogy megvagy! Mégis hogy képzelted ezt az egészet? Halálra aggódtuk magunkat miattad..!!
Carlos elindult felém, de én ezt nem hagyhattam. Nem akartam haza menni. Még nem.
-NE! NE GYERE! -ordítottam kétségbeesetten. -MARADJ OTT! KÜLÖNBEN ELSZALADOK, EGYENESEN BE AZ ERDŐBE ÉS AKKOR NEM FOGTOK TUDNI EGY HAMAR MEGTALÁLNI!!
-Jó, jó nyugi Anne..!! Csak hadd.. Te sem akarhatsz örökké itt maradni!
-Nem is! De most még nem akarok hazamenni! Még maradni szeretnék! Kérlek hagyj magamra!
Amint kimondtam az utolsó szót, valaki hirtelen megragadott hátulról. A karjait a derekam köré csavarta és ezzel egyben a kezemet is lefogta, hogy ne tudjak szabadulni.
-Nem hittem, hogy egyszer majd vadászni kell rád.. De hát ezt is megéltük.. -mondta a hang.
-ÁÁ, ERESSZ EEEEEEEL!! ENGEDJ EEEEL!! HAGYJATOK BÉKÉN! MENJETEK INNEN! -kiáltottam torkom szakadtából, de a "támadóm" szorítása nem lazult.. Persze nem szorított erősen, csak annyira amennyire szükség volt.. Már pedig hozzám nagy erő kellett..
-Csssss, nyugodj le, nem akarunk bántani, csak haza szeretnénk vinni! Semmi baj nincs, csak kérlek nyugodj le! -mondta lágy, nyugtató hangon a lefogóm. Egy pár perc elteltével elkezdett lazítani a fogáson és lassan maga felé fordított, de a kezemet még mindig fogta. Pontosabban a csuklómat. James volt az.. Gondolhattam volna, hisz ő a legizmosabb négyük közül.. -Jobban vagy Anne? Lenyugodtál? -kérdezte.
-Nem! Nem vagyok nyugodt! Azonnal engedd el a csuklóm! Nem érted? Beszéled a nyelvünket? Netán süket vagy?
-Gúnyolódhatsz Anne, de akkor sem foglak elengedni! Hiába ráncigálod a kezed, akkor sem fog összejönni! Na jó.. Most lett elegem.. Ha így nem jössz, akkor más módszerhez kell folyamodnom.. -azzal felkapott a vállára és elindult hazafele. Egész úton ütögettem a hátát és próbáltam leszállni róla, de mind hiába.. Reménytelen volt, James győzött, sikerült hazavinnie.. Igaz kisebb kínok árán, de sikerült neki..
Otthon Kendall fogadott és nagyon dühös volt.. Le is szidott rendesen és azt hiszem most nem fog hozzám szólni egy ideig.. Még csak egy kisebb mosolyt sem kaptam..
-Anne.. -kezdte.. a.. anya.. -Remélem kimozogtad magad, mert ha igen, akkor mondanék valamit..
-Te meg remélem kiörülted magad, amíg élted a gyönyörű kis életed nélkülem.. -vágtam vissza flegmán. Ha ő így, akkor én is..
-Jól van, félretéve a szemtelenséget.. Szeretnénk, ha velünk jönnél! Mert hisz..
-MI? MI AZ HOGY VELETEK??? ELMENT AZ ESZETEK?? MIT VÁRTOK?? HOGY MAJD 17 ÉV UTÁN CSAK ÍGY IDEJÖTTÖK EGY "HAZAVINNÉNK KICSIKE, PICIKE, IMÁDOTT LÁNYUNK" SZÖVEGGEL ÉS ÉN MAJD A NYAKATOKBA UGROM, HOGY "PERSZE, HOGYNE DRÁGA ÉDESANYÁM ÉS APÁM"? VAGY MI? EZT VÁRTÁTOK? -ordítottam.
-Jól van Anne, nyugodj le kérlek, én tudom, hogy nehéz és teljes mértékben neked van igazad, de azért ne ordibálj légyszíves. -mondta Kendall. Érdekes módon ilyenkor bezzeg mégis hozzámszól.
-NEM KENDALL! NEM NYUGSZOM LE! ÉRTED? TUDOM, HOGY TE MINDENT MEGTESZEL ÉRTEM MEG SZERETSZ MEG BLABLABLA, DE NEM FOGOK NYUGODT LENNI ERRE A SZITUÁCIÓRA! TUDOM, HOGY TE CSAK A LEGJOBBAT AKAROD NEKEM, TUDOM, TUDOK MINDENT, DE EZ ENGEM PERPILLANAT NEM KÜLÖNÖSEBBEN ÉRDEKEL! MERT NEM FOGOK HAZAMENNI KÉT VADIDEGEN EMBERREL, AMIKOR 17 ÉVEN KERESZTÜL -MÁR BOCSÁNAT, DE- SZARNAK A FEJEMRE, AZTÁN BEÁLLÍTANAK, HOGY "JUPÍÍÍÍÍÍ, MENJÜNK HAZA ÉS LEGYÜNK EGY NAGY BOLDOG CSALÁÁD"..!! Mert ez annyira összejöhet nem??
Azzal elviharzottam egyenesen fel a szobámba, de annyit még hallottam, hogy a srácok bocsánatot kérnek a "szüleimtől".. Mintha nekik kéne bocsánatot kérniük.. Ja.. Hát ki másnak? Nekem, nem? Mert ordibáltam? Mert elmondtam az igazat, ugye? Jó, igaz Kendallel kicsit durva voltam, vele nem kellett volna ilyennek lennem, de kitört belőlem  a düh és.. És.. Nee.. Nee.. Én.. Én.. Nem akartam megbántani Kendallt.. Egy.. Egy.. Szörnyeteg vagyok..
Este -mivel az egész aznap hátramaradt napot végig sírtam- Kendallhez tartottam..
-Szia.. Bejöhetek? -kérdeztem ezúttal csendesen.
-Ha nagyon muszáj.. -mondta kissé megsértett hangon.
-Ne haragudj, nem akartam se elszökni, se ordibálni veled.. Csak tudod nagyon ideges lettem, hogy beállít két idegen ember és közlik, hogy ők a szüleim és hogy elakarnak vinni.. Mert én nem akarok elmenni.. Én itt akarok maradni veletek..
-Jó, Anne.. Én nem haragszom, csak légyszíves máskor ne tegyél ilyen hülyeségeket, hogy elrohansz! És tudom, hogy nem akartál megbántani, megértelek! Mi is szeretnénk, hogy maradj, de sajnos ezt nem biztosíthatjuk neked.. Hisz ők a szüleid, a bíróság lehet, hogy ezt..
-Milyen bíróság? -kérdeztem meglepődve.
-Ja igen.. A per..
-Per?
-Pert indítanak a szüleid, hogy elvigyenek téged..
-Mi? De hát ezt nem tehetik!! Hisz csak figyelembe veszik, hogy ők még születésem után beadtak egy árvaházba és ti gondoztok engem. Igaz, hogy még csak egy rövid ideje, de akkor is.. Mondd hogy nem tehetik? -rogytam le az ágyra és kezdtem el sírni. Kendall odajött hozzám és leült mellém.
-Ne aggódj! Nem hagyjuk, hogy elvigyenek! Mindent megteszünk, hogy itt maradhass! Az összes vagyonunkat is odaadnánk érted! -ölelt át majd felemelte a fejem, megfogta az arcom és megcsókolt. Most először. És most nem zavart meg senki. Nagyon.. Jó volt..

-K-köszönöm.. -néztem rá az ámulattól nagy és kerek szemeimmel.
-Ne köszönd! Most inkább menj és aludj egyet! Majd még holnap folytatjuk ezt a beszélgetést! -mosolygott majd átölelt.
-Jóéjt! -öleltem szorosan vissza.
-Ja és szerintem menj be Jameshez is! Beszélni szeretne veled! -mondta még  Kendall, majd kimentem és elindultam Jameshez.
-Szia, Kendall mondta, hogy beszélni akarsz velem. -kérdeztem egy kissé sértődött hangon és nem is néztem nagyon a szemébe, mert egy kicsit haragudtam rá az elfogás miatt..
-Anne! De jó hogy jössz! Igen szerettem volna, gyere be! Foglalj helyet! -mutatott rá egy székre.
-Kösz.
-Szóval.. Csak annyit akartam, hogy sajnálom, hogy úgy letámadtalak hátulról, de nem tehettem mást! Tényleg, csak a te érdekedben tettem! Mégsem hagyhattuk, hogy ott maradj!
-Jó, jó, igazad van és én is bocs, hogy elszaladtam, de váratlanul ért ez az egész..
-Nem gond, hidd el megértem! De együtt meg fogjuk oldani! -odajött hozzám, én felálltam és szorosan megöleltük egymást és egy ideig el sem engedtük a másikat, majd kb egy fél perc elteltével elköszöntünk egymástól és elmentem a szobámba aludni.